Tudok-e még írni?

 

Arra gondoltam a napokban, hogy mi lenne, ha újra írnék.

Olyan hirtelen eltűntem és nem is volt szükségem a blogra, ezért nem is írtam.

Most teszek egy kis életjelet.

Sajnos ismét munka nélkül vagyok, bár remélem nem sokáig már.

A múlt héten egyik nap elmentem a városi nagy könyvtárba, volt egy kis listám könyvekről, amiket el akarok olvasni, sajnos a legfontosabb épp nem volt bent, feliratkoztam rá és, hogy ezt megtehessem szóba kellett elegyednem egy épp ott lévő kedves könyvtáros hölggyel, aki nagyjából korombéli volt.

Kedves volt, nagyon nyitott és zárkózott is egyszerre.

Érdekes volt, mert a jelleméből egyből levágtam, hogy introvertált, kissé félszeg típus, de aztán felém valahogy olyan nyitott lett azonnal.

Olyan jó volt beszélgetni vele, még ha csak pár szót is, ebből is látszik, hogy mennyire nem ér mostanában semmilyen inger (munkahely hiányában), hogy miután hazajöttem olyan kellemes érzés maradt bennem, hogy beszélgettem valakivel, ráadásul képzeljétek, nem ismerte Edith Eva Eger-t - ezen mondjuk kissé meglepődtem, de empatikus ember lévén nem mutattam ki, hiszen ő sem ismerhet mindenkit, hiszen én sem.

De amúgy én sem változtam. 

Továbbra is egy szorongó ember vagyok, most már felismerten alacsony önértékeléssel, apukámmal épp összeveszésben lévő, kislányát iszonyúan imádó anyuka, aki nagyon szeretné ha az élete karrier része is kikerekedne végre.

De igen...egészség legyen, mert ha az nincs, semmi nincs.

Micsoda világ ez...nem is kell azon csodálkozni, hogy úgy érzem totál örömtelen vagyok és kiüresedett és semmi motivációm nincs az életre és minden amit eddig tettem teljesen hiábavaló és fölösleges volt.

Ösztön

Pablo Neruda:Egy himnusz az élethez

lassan meghal az,

aki soha nem megy útra,

aki nem olvas,

aki nem hallgat zenét,

aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát

lassan meghal az,

aki elvesztette önszeretetét,

aki nem fogadja más segítségét

lassan szokásainak rabja lett,

aki mindig ugyanazt az utat járja,

aki soha nem változtat támaszpontot,

aki nem meri öltözete színét cserélni

vagy soha sem beszél ismeretlenekkel

lassan meghal az,

aki elkerüli a szenvedélyt

és az izgalom örvénylését,

amely a szeme fényét gyújtja

és gyógyítja a szív sebeit

lassan meghal az,

aki nem tudja célpontját változtatni

mikor boldogtalan

a munkában vagy szerelmében,

aki nem mer veszélyt vállalni

az álmai megvalósítására,

élj most!

légy merész ma!

cselekedj mindjárt!

Ne hagyd magad lassan meghalni!

Ne vond magadtól meg a boldogságot!

(Somlyó György fordítása)

Ez a vers és bizonyos sorai jártak a fejemben végig, amikor úgy döntöttem, hogy bár igaz, hogy az otthonomtól gyalog 2 percre találtam magamnak egy jónak tűnő irodai munkát, mégis fel kell mondanom néhány nap után, hiába minden.

Többször sírtam, amíg ott dolgoztam és amikor a kislányom azzal fogad, a munkából hazaérve, hogy -Anya, ma sírtál a munkahelyeden? - akkor azért biztos lehetek abban, hogy nem jó helyen vagyok ott, a gyerekemnek egy kiegyensúlyozott, vidám, életét szerető anyára van szüksége, nem erre az árnyékra (megjegyzem, leszek ilyen valaha? :)

Nem éreztem magaménak ezt az állást több szempontból, és folyton ez a vers villogott a fejemben, mely szerint

. meghal az, aki nem meri öltözete színét cserélni

Érdekes módon, ez alatt a pár nap alatt, amit ott töltöttem, olyan ruháimat hortam, amiket utálok, sőt még a bögrét, amit teának bevittem, azt is utálom, haza is hoztam bár, de bebasztam a konyhaszekrény belső zugába, ne is lássam.

.meghal az, aki nem tudja célpontját változtatni, mikor boldogtalan a munkában

Igen. Jelenleg nincs más munka kilátásban, de ez az egy életem van, és ha a napjaim úgy telnek, hogy arra gondolok, annak a jó, aki már meghalt, akkor nagy baj van, észre kell vennem az érzéseimet, hallgatnom kell a belső hangomra.

És tartom magam a vershez, ami már máskor is kihúzott a bajból, amikor elvesztettem az önszeretetem és mindig figyelmeztet arra, miket kell szem előtt tartanom.

Az én sorsom meg van előre írva, (legalábbis én így élek, hogy ezt érzem) ebből a mostani dolgoból azt tanultam, hogy nem csak én vagyok a világomban, a kislányom mindent lát belőlem, azt akarom, hogy olyannak lásson, akire jó néznie és vidámságot, pozitív életszeretetet sugározzak felé.

Hála

Sírva megölelni azt az embert, akiről biztosan azt gondoltam, hogy meg fog halni.

Ma találkozhattam újra azzal az ismerősömmel, akiről nemrég írtam, hogy mennyire beteg lett egyik pillanatról a másikra, végül pedig szerencsésen meggyógyult.

Ma találkoztam vele. 

Már a hozzá vezető úton elkapott a sírás, és amikor bementem hozzá, szinte beszélni sem tudtam csak remegtem meg sírtam.

De ez olyan élmény volt, amiről nem is lehet szavakkal beszélni, mert még azóta is a hatása alatt vagyok az egésznek, soha nem éreztem még ilyet, életemben most ért először ilyen érzés.

Hiszen, ha valakim meghalt, az mindig végleges esemény volt, akkor az ennyi volt.

De most, hogy egy ilyen "meg fog halni élmény" után újra megölelhettem valakit...nincsenek szavaim...katartikus, csodálatos.

Ma nagyon rossz kedvvel kezdtem a napom, de ezután a találkozó után, csordultig van a szívem örömmel és minden gondom tovaszállt.

Mi van

Volt itt minden mostanában, de nem tudom az okát, hogy miért nincs kedvem ezeket már megírni.

Érdekes, hogy általában, amikor nagyon szomorú vagyok, de már tényleg nagyon fos minden, azt nem bírom itt megírni.

(Így volt ez a szülés utáni depressziómmal is, arról még azóta sem tudtam írni és azt hiszem azért nem, mert aki még nem járt ilyen cipőben, az sajnos hóbortos női picsogásnak hinné, pedig, amikor már öngyilkos gondolataim is voltak, nagyon nem tűnt sétagaloppnak - és hallottam már olyat, aki élből elutasítja és nem létező dolognak tartja a szülés utáni depressziót, na, nem imerek más dolgot, ami ennyire ki tud hozni a sodromból - szóval erről nem tudok írni. )

Egy borzasztóan kedves, számomra - mint most kiderült - nagyon fontos személy került kórházba nemrég coviddal,  és pillanatok alatt a lélegeztetőgép után mesterséges altatásba helyezték... rengeteget sírtam miatta.

Én már temettem, (ez nem volt kérdés számomra, hogy nem éli túl) amikor megtudtam róla ezt a hírt, aznap írtam neki messengeren, csak annyit, hogy nagyon szeretem és gyógyuljon, meg hamar - de tudtam(!) teljesen tudtam, hogy a kis chat fej (vagy mi az) már nem fog leugrani a szövegem mellé, mert meg fog halni és napról napra lentebb került a chateléseimben a kis arca, hisz más üzenetek jöttek elé, akikkel épp beszéltem.

Múlt héten, egyik nap arra keltem, hogy azt éreztem, nem fog mégsem meghalni és pár óra múlva jött egy ismerőstől az információ, hogy felébredt, jobban van, mosolyog, majd hamarosan a lélegeztetőgépról is levették. (De én ezt hogyan éreztem meg...nem tudom.)

Ma reggel, pedig csoda történt, mert írt nekem üzenetet....!

Arra az üzenetemre, amiben biztos voltam, hogy egy halott embernek írom és soha nem ér már célba....

Most újra ő a legelső kis arc az üzeneteim közt és még most sem hiszem el...

A legboldogabb akkor leszek, amikor majd (remélem hamarosan) megölelhetem és elmondhatom neki, hogy a telefonomon azért van róla egy kép elmentve, mert amikor biztos voltam benne, hogy meghal, gyorsan lementettem egy képét, hogy majd elő tudjam hívni és kitegyem a szobámban, hogy tudjak rá majd mindig emlékezni.

Nem vagyok jó passzban és igazából nem  is tudom az okát.

Sokat sírok is, hiányzik mindenki, aki már nincs velem, anyukám, nagymamáim, a gyerekkorom, a gyökereim.

Életjel

Igazán megmutatja mennyi szabadidőm van, hogy a naptárban este átnézve megrémülve tapasztaltam ( és kissé megnyugodva nyugtáztam teljes lemerülésem okát), mely szerint a kislányom októberben összesen 4 (!) napot volt óvodában, a többit itthon töltötte, ráadásul úgy, hogy ebből csak én, egy közel 3 és fél hetes borzalmas megbetegedéssel küzdöttem és próbáltam úgy ellátni a családot kajával, tiszta ruhával, a gyereket játékidővel, meg egyebek.

Ma reggel elvittük óvodába, gondolom maximum 4 napnál most sem fog többet kibírni, kicsit lelkiismeretfurdalásom is van, hogy itt blogolok, miközben kurvára takarítanom kellene a fürdőszobát, megmosni a rohadt zsíros hajam (még jó, hogy reggel sapkában lehettem, mikor elvittük óvodába, nem láthatták, hogy anyuka milyen ápolt).

Aztán mi van még...hajmosás, ja igen, majd hennázás, ruhák rendbetétele a szekrényekben, okmányirodába, gyógyszertárba menni,  felmosás végre az egész házban (megjegyzem amikor még nem volt gyerekem, ezt minden szombaton megtettem, de most basszus, hihetetlen mennyire nem jut erre idő, mint ahogy magamra sem.)

De nem akarok panaszkodni, tudom, hogy másnak is ilyen ez, de attól még elképesztő, hogy mennyire nem azt az életet és úgy élem, ahogy én szeretném, és ez sajnos egy állandó frusztráltságnak ad otthont bennem.

Valahogy mégis tudtam 2 dologra időt kiszorítani, az egyik, hogy a házunkban csináltam egy nappalit, ami eddig nem volt, és próbálom a kis tárgyaimmal minél otthonosabbá tenni, imádom a lakberendezést vagyis inkább otthonosságnak mondanám, esküszöm, amikor a gyereknek olyan könyvből olvasok, ahol a kis nyuszinak van egy kis háza, konyhája,  azon is el tudok varázsolódni, hogy milyen otthonos kis terítője, és gyertyája van az asztalon. :)

A szívmelengető rész:
Szóval, így 12 év után kiderült, hogy a páromnak és nekem van egy közös hobbink (!) (bár van több is, de ez most újdonság), mégpedig a kerámiázás, agyagozás.
A helyi művelődési házban 2 hetente van lehetőség elmennünk és bármit alkothatunk, amit aztán száradás után kifestünk és kiégetnek, bemázaznak nekünk.
Erre a másfél órára áthívtam az amúgy nagyon elfoglalt régi kolléganőmet, hogy vigyázzon a kislányunkra, amíg mi egy kicsit flow-ba kerülhettünk, és igen, megint fantasztikus élmény volt... :)

Már vettünk agyagot itthonra is, de persze időnk nincs semmi, hogy agyagozzunk a gyerek nélkül, így aztán vele együtt szoktuk néha elővenni, de persze a gyerek egyikőnket teljesen leköti, a másikunk tud addig  valamit alkotni. De tetszik neki is, volt már, hogy egy este szólt, hogy "Anya, megint agyagozzunk!" :)

Fejlesztem a kis kreativitását, most tettem fel néhány új dísztányért a falra, és azokat is egyből észreveszi és egytől egyig megdicséri, hogy milyen szép.

Ilyenkor azért mosolyog a lelkem...

Meg sokszor azért, mikor mindig megsimogat, megölel, kis szeretetgombóc (amellett, hogy sokszor rettentően fárasztó és sokat csüggedek azon, hogy basszus, mennyire nehéz ez a  szülőség dolog.)

Az egyik fali képem, amit egy gyönyörű horgolt kis terítővel készítettem, itt már a festés előtti fázis látható.

 

A nappali...imádok itt ülni, szemben a kis csúnya tányérjaimmal és meginni a kávém (a háttérben nem látható a sok gyerekjáték, mert már itt is az van, de azért próbálom tartani a nappali jellegét. :)

Zoknik, könyvek, hála, szeretet

A napokban kocsival elmentem beiratkozni a Munkaügyi Központba, ha már így alakult, de nem bánom, kicsit élvezem is, hogy amikor végre oviban van a kislányom, teljesen belefeledkezhetek az itthoni dolgaimba úgy, hogy a saját tempómban csinálhatom és nem kell folyton abbahagyni legyen az házimunka, főzés, jövő tervezgetése, semmittevés.

Szóval amíg a gyerek oviban volt, intéztem az ügyeim és volt egy kis időm beszaladni egy nagy ruhaboltba, ahol igazából nem akartam semmit, csak úgy voltam vele, ha bármivel szerelembe esek, azt magammal viszem.

Mi az ahol ilyenkor mindig kikötök? A gyerek cuccoknál. :)

Mindig. Bárhova megyek, legyen az ruha- vagy könyvesbolt, bármi, mindig pár perc alatt ott vagyok és azt nézem, minek örülne az én Manófülem.

Vettem neki jó pár új zoknit, mindenféle cukit, meg praktikusat, meg kis harisnyákat és nagy örömmel álltam be fizetni a kasszához.

Ennél nagyobb örömet csak az okoz, amikor az oviból hazaérve megtalálja és nagy örömmel, mosollyal az arcán kibontogatja - igen, egy zokninak is lehet így örülni. (Persze, mert az egyiken egy kis róka is volt, azt felhúztam a kezemre, és indulhatott is a bábozás, egész este kacagott a kis rókának és kérdezgette őt.)

Plusz kapott két könyvet is, amit pedig adományboltban vadásztam neki.

De a lényeg, amit ezzel kapcsolatban szívmelengetően az arcomba tódult, az az volt, hogy mivel én 10 évesen kollégista lettem, keveset voltam otthon, és időnként elmentünk ruhákat is venni, de olyan milliószor fordult az elő, hogy drága édesanyám mindig vett nekem valamit. De mindig. Hazamentem hétvégén és ott volt egy új sál vagy egy melegítőnadrág vagy egy ceruzakészlet...vagy egy meskönyv. Bármi.

Mindig vett nekem valamit,mindig gondolt rám, és én nagyon hálás voltam, de amikor nagyobb lettem, emlékszem, hogy lelkiismeretfurdalásom volt, hogy miért költi rám a pénzt, szegény anyukám, már megint költött rám. Ez így bennem volt.

Egészen a keddi zoknivásárlásig, amit az én kislányomnak vettem.

Ott, a boltban megvilágosodtam.

Ezek, neki is ugyanolyan örömök voltak, mint nekem.

Az, hogy adhatott valamit, vett nekem valamit, annyira természetesen jött belőle, ahogy most belőlem is.

Már nincs lelkiismeretfurdalásom, mert költött rám.

Tudom, hogy egyszerűen csak nagyon de nagyon szeretett.

Az élet egy körforgás, egy hála, egy szeretet halmaz, szerencsés vagyok, hogy mindkét oldalon állhatok, állhattam anyukám kislányaként, és állhatok a kislányom anyukájaként is .

A két könyv, amit egy adományboltban vadásztam összesen 400 Ft-ért.

Rengeteg pöttyös könyv volt még ott, ha egyszer lesz lehetőségem, visszamegyek, mire kiskamasz lesz, lesz mit lekapnia a polcról, remélem így lesz, hiszen én is így csináltam először azokat olvastam, amiket otthon találtam (Berkesi András, Szilvási Lajos regényeket), nagy felelősség (meg móka ) ez is, hogy összeállíthatok olyan könyveket, amiket neki szánok...jaj csoda ez az élet néha...tudjátok. 

Érzések

Nincs kedvem jelentkezni, nincs kedvem elemezni az elmúlt heteket, amiben volt bőven szorongás, egy csomó szemcsepp, egyszer egy szem  nyugtató éjszakára, összeomlás élmények.

Most jobb, bár beteg vagyok, a gyerek alig ovis, mindig itthon van, most már én és apja is betegek vagyunk, nekem végre lezárult a munkám, magam mögött hagytam a régi munkahelyem, az álom munkahelyre nem vettek fel, bár minden változatlan, mert mivel a gyerek folyon beteg, nem is tudnék mellőle dolgozni. Vagy még nem tudom hogy lesz.

A rossz heteimről nem akarok írni már.

Arról akarok írni, hogy voltam 20 éves érettségi találkozón, ahol csodálatosan éreztem magam, önmagam voltam, nem az elnyomott, csendes, visszahúzódó kis megszeppent lány, aki abban a 8 évben voltam, amíg oda jártam.

El is meséltem az osztálytársaknak, hogy nem tudom hogyan emlékeznek rám, de én ma már egy nagyon nagyon beszédes ember vagyok, aki folyton csak mondja és mondja, és a kollégium egy nagy görönygöt tett elém, amit azóta is tolok, de most, hogy 20 év után lehetőségem volt bekukkantani az egykori kollégiumi szobámba basszus, és azt is le is fényképezhettem... kicsit jobb.

Érdekesség, hogy miután hazaértem az osztálytalálkozóról és a gyereket is szépen lefektettem, lefeküdtem és a szívem este 10-kor ezerrel elkezdett verni, gyorsan és nagyon intenzíven és ezt csinálta egész éjszaka és reggel is erre ébredtem, addigra már bele is törődtem, hogy most ezt csinálja, bár az okát nem értettem - lehet felzaklatott a kollégium látványa, nem tudom, de ennek a heves szívdobogásnak az vetett véget, hogy reggel felkeltem és megláttam, hogy megint tiszta vérben úszik a bal szemem. Na, akkor abbamaradt és akkor lett a szemem a szorongásom tárgya, a szívverés helyett.

Vannak bajok, tudom.

A gyerekem születése óta, nem igazi minden, azóta szorongok kisebb nagyobb intenzitással, de most, hogy végre munkahelyre sem kell még bejárnom, és a gyerek is ovis lesz talán egy hónapban mondjuk 7 napot a 20-ból, abban a 7 napban talán foglalkozhatok majd magammal.

Ami aztán vagy jó lesz vagy pont nem.

De boldogság is van, mert úgy érzem vannak barátaim.

Bár nem lányok, mind fiú, de ennek is örülni kell.

Azért még annyit megjegyeznék, hogy ha sok pénzem lenne, minden héten ott ülnék a pszichiáteremnél és csak beszélnék és beszélnék és szeretném, ha minél többször azt mondaná, hogy nincs velem semmi baj, vagyok én is valaki, lehet engem szeretni, értékes vagyok.

Összességében:

Negatív: fostalicska heteken vagyok túl, többször éreztem azt, hogy bár meghalnék reggelre (igen, tudom, ez már nagyon gáz, de legalább most már messze nem érzem ezt - mellesleg szeretek őszinte ember lenni, így ezt is be kell vallanom).

Pozitív: az osztálytalálkozó 

És annak megmutatása, hogy ki lett belőlem, nem vagyok az a csendes kislány, akit bárki eltaposthat, odébb lökhet, nem mer megszólalni, nem, nem ez vagyok.

Valaki más vagyok. Más problémákkal, egy örökké tartó és  soha meg nem szűnő édesanyám utáni sóvárgással illetve annak szomorúságával, milliónyi szorongással, szívcsordulásig telt szeretettel és hálával, hogy anyukája vagyok az én egyetlen kislányomnak, egy magában örökké kételkedő ember, aki fogalmam sincs miért érzi, hogy értéktelen, nem feltétlen szerethető, boldog párkapcsolatban élő, munkanélküli anya.

3 év

Itt köszönöm meg mindenkinek, aki kedvesen segíteni próbált az előző blogbejegyzésben, köszönöm a sok támogatást, együttérzést nektek.

Ma pedig csordultig a szívem.

Az én kislányom ma 3 éves lett, bő egy óra múlva, 15.47 perckor nagyon szorosan meg fogom ölelgetni, bármit is írtam a múltkor, hisz persze nehéz vele, de ezt, akik anyák vagytok tudjátok... nagyon szeretjük őket.

Hálás vagyok, szerencsés vagyok, az egyetlen anyukája vagyok az én kislányomnak.

Nincs értelme az optimizmusnak

Azért mit ne mondjak, sajnos ez se a legjobb időszakom.

A gyerek ovis lett persze, de nyilván már többet van itthon, mint az oviban volt, folyton beteg én már nem tudom azt elképzelni, hogy majd egyszer meggyógyul mondjuk úgy egy egybefüggő hétre és újra vihessem minden nap.

Tökéletesen megértem a rohadék főnökömet, hogy kirúgott, hogy a francban tudnék dolgozni egy óvodás mellől ?!

Mindig remélek, hogy jön a jó időszak, aztán újabb fos.

Nagyon vártam, hogy dolgozhassak végre, de 

1. kirúgtak

2. a gyerek bár ovis, de minden nap itthon van, mert beteg és én már annyira nem akartam vele lenni minden nap (már nagyon kevés vagyok neki) és minden nap újra és újra lekötni és játszani és elváltoztatott hangon olvasni és válaszolni a millió kérdésre, és újra könyörögni, hogy ismét fújjuk ki az orrát, hogy menjünk fogat mosni és ...ennek a felsorolásnak nincs vége.

Én akartam, igen, én.

De annyira akartam már egy kicsit újra a felnőtt, dolgozó Lili lenni, nem az anyuka, aki újra és újra csak a gyerekével tölti a napokat és megpróbál a legjobb lenni és megpróbálja a lehetetetlent, hogy a gyereke ne érezze azt, amit épp rejteni próbál - azt a sok feszültséget, ami már megint bennem van, mert bár eljött a szeptember, semmi nem változott.

Néha nincs kedvem reggel felkelni és csak fekszem és arra gondolok, mennyire szeretek aludni és a világon nincs ennél jobb dolog, mint aludni és nem a gondolataimmal és az életemmel lenni.

Sötét gondolatok, de magamhoz őszintének kell lennem, ez most nem jó időszak.

Változás

Tegnap állásinterjún voltam.

Jaj, annyira élveztem, hogy végre csinosan felöltözhettem, a kis magassarkúm is felhúzhattam, nagyon jó élmény volt.

Meg aztán azért is, mert egy olyan cégnél voltam, ahol néhány évvel ezelőtt dolgoztam egy rövidke ideig - egy másik pozícióban - így aztán egy olyan főnökkel találkoztam, akivel végülis már ismerjük egymást.

Most olyan nyugodt vagyok, lehet, hogy ez így volt megírva, hogy itt folytassam az utam.

De ha nem, az sem baj.

Jövő héten kiderül.

Az élet

Ma délelőtt teljesen véletlen megtudtam, hogy az a postás, aki a kislányom születése előtt a mindennapjaim része volt, mert minden nap én vettem át tőle a sok levelet a munkahelyemen, és minden nap megvitattam vele, hogy most megint épp nincs rá jó idő (vagy esett vagy 40 fok meleg volt) és mindig volt egy kedves szava, mosolya - ma délelőtt megtudtam, hogy ez a kedves postás, idén januárban mindösssze 54 évesen meghalt.

Teljesen ledöbbentett a hír.

Hova lesz az élet.

Minden nap dolgozott, minden nap találkoztunk.

Ismétlem, minden nap dolgozott és egyszer csak nincs többé.

Anyukám pont ugyanez, minden egyes kibaszott nap dolgozott, aztán 54 évesen meghalt.

Én ezt nem tudom hova tenni.

Az ember azt gondolja, hogy így kb 80 évig él, aztán meg... ez.

Elkeseredtem, aztán fogtam a gyerek kezét, kimentünk az udvarra és a nagyon szép, rózsaszínen virágzó  muskátlimból szaporítottunk néhány másikat. Együtt csináltuk, a végére, megtanítottam neki a szaporítás szót (erről még nem volt szó), megtanítottam, hogy utána gyorsan meg is kell öntözni és akkor majd egyszer csak szép nagyra és terebélyesre nő, és jövő nyáron már nem csak egy kis rózsaszín muskátlink lesz, hanem legalább négy.

Ha még élünk. Mert sajnos már semmiben nem lehetek biztos.

(Megjegyzés: Már megint túl komolyan veszem az életet, pedig valójában egy nagy rakás szar az egész. )

Néhány jó

• Sikerült ma behennázni  a hajam, már napok óta frusztált a dolog, mert elég nehézkes magamnak megcsinálni, de amikor készen van, akkor meg akkora örömet okoz, hogy végül minden percet megér.
• Sikerült vennem néhány annyira "Lili-s " ruhát a Háda webshopból, hogy eszméletlen. Még soha nem rendeltem tőlük, persze volt ami nem volt jó, azt visszaküldtem, de számítottam rá és úgy kalkuláltam, hogy még így is megérje az egész. Az a csodálatos benne, hogy annyira egyedi és ezekkel a ruhákkal teljesen ki tudom fejezni magam, mert mind annyira én vagyok.
• Párom levágta a füvet,én belocsoltam, szép most minden kint.
• A kislányom minden egyes nap elmondja, hogy szeret, és amikor rögtön megsimogatom és válaszolok, hogy én is nagyon szeretem, akkor az a következő, hogy elmondja, hogy de apját is nagyon szereti, és én mindig gyorsan válaszolok, hogy apja is nagyon szereti őt. Annyira kis drága.
• Tetszik, hogy lassan megyünk ki a nyárból és közelít a legkedvesebb kuckózós évszakom, az ősz.

Biztos tudnék negatív dolgokat is felsorolni, de most ezúttal inkább nem teszem. Koncentrálok erre a sok jóra inkább.

Ti hol vagytok, a blogvilág mintha teljesen eltűnt volna... :(

Olvastam

Vasárnap volt egy hangyányi gyerekmentes időm, amíg delelt a kislányom és sikerült befejeznem azt a könyvet, aminek a bemutatóján voltam nemrég, amit egy olyan anya írt, akinek három fia volt, de most már egy baleset után sajnos csak kettő van.

Egy kedves ismerősöm adta kölcsön, érdekes olvasmány volt, az instámon is megosztottam, és valami olyasmi szöveget írtam a kép alá, hogy :

"Egy anya elmeséli, hogyan veszítette el a gyerekét.

Én egy gyerek vagyok, aki elveszítette az anyját."

Mert nyilván ami miatt el akartam olvasni, az maga a gyász, hogy olvashassak erről, másnak ez milyen, és nagyon sokszor nagyon szomorú volt a könyv, olyan mélyen át tudtam érezni, hogy mikor a gyerekem felébredt és bementem hozzá a szobájába, percekig nem tudtam mi a bajom, valami nem volt kerek és akkor rájöttem, hogy a nyomasztó történet, amibe teljesen beleéltem magam.

Szükségem van-e arra, hogy ilyet olvassak?

Nem tudom, de el akartam olvasni, két éjszaka alatt el is olvastam és pityeregtem is rajta és gondolkodásra késztetett és közben rengeteget gondoltam drága anyukámra.

Volt olyan, hogy éltem?

Őszinte leszek, elég szar napokon vagyok túl.

A gyerek már teljesen kikészít néha. A napokban elkezdett olyan hisztirohamokat csinálni a semmin, hogy ilyenkor már mindenre gondolok, csak arra nem, hogy holnap reggel is fel akarok még kelni.

Biztos én is nagyon belefáradtam már, meg aztán nagyon landol már a repülő, ezt szoktam mondani, amikor már mindjárt elérkezek egy időszakhoz, amit várok, de még nem vagyok ott.

Ja, és most épp blogolok, mert van még kb 12 percem, mielőtt előveszem a csirkemellet a hűtőből, hogy nekiálljak bepanírozni, hogy ebédet főzzek.

És épp van rá egy pici időm, vagyis még a blogra is, mert a gyerek, hihetetlen, de épp oviban van, beszoktatás jelleggel, és van még kb egy órám, hogy érte menjek, addig kéne még a világot is megváltani.

Annyi mindent szeretnék csinálni.

Nem baj, biztos lesz még olyan, hogy énidő vagy mi a szent szar, valamikor abból nagyon sok volt, csak akkor még nem vettem észre, hogy épp van.

Utálom azt is, hogy mindig magam kell a háttérbe szorítanom, ettől az ember igencsak frusztrált lesz egyszer csak.

De ne panaszkodjak, a héten volt egy 2 órás énidőm, egy könyvbemutatón voltam a helyi könyvtár szervezésében, és ott, úgy éreztem, újra élek... Istenem de jó volt kiszabadulni és olyat csinálni, amit én akarok.

Mert

• nem akarok hintáztatni gyereket a játszótéren
• nem akarom fogni a kezét, ahogy lecsúszik
• nem akarom újra megkérni, hogy kössük össze a haját
• nem akarok újra könyörögni, hogy most épp delelési idő van, picit    pihenjen le
• nem akarok meséket olvasni
• nem bírok már elváltoztatott hangon mesét olvasni, amikor épp egy párbeszéd van, mert úgy érzem

elfogytam, kiégtem, minden hús le lett rólam húzva, nem tudok már adni, mert nincs miből, és nekem lenne szükségem arra, hogy kapjak, hogy töltődjek, hogy én kérhessek, hogy én - én lehessek.

Imádom őt, de néha megbolondulok már ettől a monotonitástól, és tényleg, nekem valamikor volt egy életem?

Úristen, az ember milyen szerencsés, csak azt nem veszi észre, hogy épp most az.

Megyek. Főzök. Köszönöm ezt a blogírásnyi énidőt.

Olvasni

Egész életemben imádtam olvasni, egyfajta megnyugtató tevékenység ez számomra, és ez már sohasem fog megváltozni.
Nem mondom, vannak időszakok, amikor háttérbe szorul, de most megint annyira jó olvasni.

A héten is voltam könyvtárban a kislányommal és amellett, hogy most már neki is létrehoztunk egy könyvtári olvasójegyet, vagyis beírattam a könyvtárba, most végre magamnak is hoztam ki néhány könyvet Sándor Anikótól, akinek egy előadásán jártam is néhány évvel ezelőtt, és már olvastam is egy-két könyvét.

Olyan jó most ezt olvasni, abban a néhány kis lopott pár percemben ami adódik, olyan jó lenne sokkal sokkal több idő, de nincs mit tenni, ez az anyai lét, azért remélem egyszer valamennyire visszakapom az életem.

Mindig ábrándozok arról, hogy egyszer majd én is írok egy könyvet.

Ki tudja, mit hoz a jövő? :)

Újabb film élményem

3096 nap

Film Natascha Kampusch szomorú történetéről

Teljesen emlékszem a híradásokra, mikor szegénynek sikerült megszöknie attól a vadállattól, és minden hír róla szólt, a nevét is pillanatok alatt megjegyeztem.

Nem akartam megnézni a filmet, dehát ugye az ember csinál néha olyat, amit épp nem is akar.

Szorongva néztem végig a filmet. Valmiért borzasztóan, talán  túlságosan is  empatikus ember vagyok (múltkor olvastam erről a neten és azt találtam,hogy én hiperszenzitív ember vagyok, hát jó) és emiatt nem volt számomra könnyű a film. 

Mintha én lettem volna az a kislány, meg a gyerekemre gondoltam,meg, hogy az anyukájának mekkora fájdalom lehetett ezt megélni (nyilván apukájának is).

Hogy miért vannak ilyen elvetemült, beteg emberek. :(

A film végén, amikor poszívózza a lány, a férfi autóját, ökölbe szorított kézzel szurkoltam, hogy ezúttal ügyesen el tudjon szökni, pedig tudtam, hogy ez lesz az a jelenet, mert olvastam, hogy ekkor tudott tőle megszökni, a szerencsésen nyitva hagyott nagykapun keresztül és futott, amennyire csak tudott, hogy valaki segítsen rajta.

Aztán azon gondolkoztam, hogy amíg szegény ott raboskodott és az a rohadék elvett a saját életéből ilyen hosszú, 8 évet - addig a világban minden zajlott a maga rendjén, a madarak csicseregtek, a szerencsésebb gyerekek épp a kertjükben játszottak, este anyukájuk mesélt nekik mesét, ha rosszat álmodtak, megvigasztalták őket és megölelhették édesanyjukat.

Pont ugyanilyen értetlenül olvastam tavaly a könyvet az Auschwitz-ot túlélőkről, hogy miközben csonstsoványra fogyva, rabságban élve, minden nap küzve az esetleges halállal küzdötték át magukat a napjaikon,addig más emberek (nyilván akik nem kerültek oda) élhették az életüket, szép ruhákban jártak, dolgoztak, gyerekeket szültek, boldogan élhettek. 

Néha nem értem hogy lehet ez.

Vízivás 2021-ben

Az 1896-ban született dédnagymamám biztosan nagyot nézne, ha ma elmesélhetném neki, hogy az új telefonomra tegnap este milyen appot töltöttem le és mennyire tetszik, mennyire hasznos és működik.

Én soha nem vagyok szomjas, nem is értem hogyan lehetséges ez, de tényleg egy nap alig iszom meg néhány dl vizet (csak vizet iszom mindig).

Egy jó ideje már lelkiismeretfurdalásom volt a dolog miatt, mert tudom én, hogy az egészségemnek az tesz jót, ha eleget iszom, mégsem ment, erőltettem, de igazából nem tudtam mennyit ittam vagy épp mennyit nem egy adott nap.

Na, és akkor tegnap este beállítottam ezt a vízivós dolgot a telefonomon, és kiszámolta, mennyit kéne innom, és ma már délelőtt 11-re többet ittam meg, mint máskor egész nap.

Nem is nehéz csinálni és tök jó, hogy még  a felelősséget is leveszi a vállamról, nem az van, hogy szorongok, hogy megint jól beebédeltem, hozzá egy korty víz nélkül, hanem tudom, hogy a nap végére pont ennyit fogok inni, amennyit kell és amivel jót teszek magamnak.

Mai napi öröm kipipálva! :)

Jó is, rossz is

Örömök:

• Ezúttal vasárnap helyett, ma hétfőn főztem húslevest, kislányom legnagyobb örömére, mert már tegnap is evett volna.
• Néha sikerül kicsit leszarnom a dolgokat és kevesebbet görcsölni azon, hogy nincs minden rendben a házban vagy a ház körül most is épp ég ki a fű, én meg nem foglalkozom vele, úgyis jön megint a 40 fok, rájöttem,hogy nem tudok mindig mindent megcsinálni, örökké harcolni az árral.
• Anyósom mosolya, amikor a kislányomra néz.💗
• Kitalátam, hogy át kellene festeni a biciklimet, és arra gondoltam fehér lesz és festek majd rá rózsaszín pöttyöket. :) Párom fogja valamikor megcsinálni, neki sincs semmi szabadideje a munka mellett, de azt mondta szívesen felújítja a biciklimet.
• Az új színvilág, amiben varrok, imádom. Évek alatt sokat változott az ízlésem (kb 15 éve varrok, vagy az is lehet, hogy egészen kicsi gyerekkorom óta, ha beleszámítjuk a kézzel varrást is, úgy értem varrógép nélkül)
• Lett egy hintaágyunk az udvaron és néha ott mesekönyvezünk a kislányommal, nagyon hangulatos.
• Pirosodnak a paradicsomok, növekszik néhány paprika.

Bánatok:

• Apukámmal mintha eltávoldtunk volna egymástól. Volt egy időszak nemrég, amikor szakítottak néhány hétre a párjával, és apukám egyedül volt, naponta többször is beszéltünk telefonon, én meg szárnyaltam, annyira magamon éreztem a szeretetét, de sajnos, most, hogy újra együtt vannak, hetente egyszer, ha beszélünk, és az is olyan, hogy...nem tudom, más.
• Hiányzik drága édesanyám, vasárnap lenne majd a 60. születésnapja...nem lesz egyszerű nap.
• Vajon lehet engem szeretni, milyen ember vagyok én? Ez még mindig bennem van és megint felerősödött bennem annak a hiánya, hogy legyen egy barátnőm, aki szeret és  akit én is szerethetek.

Helyzetjelentés

Ha csak néhány szóval jellemezhetem: nincs időm semmire.

Nem jutok ide sem.

Helyette, amiket csinálok:

• A gyereket szobatisztaságra szoktattam (ez hatalmas nagy öröm, elmondhatatlan nagy mérföldkő számomra, mindezt kb 1-2 hét alatt).
• Folyton locsolok az udvaron, nincs locsolórendszerünk, cserébe egy 940 nm-es telkünk - van mit locsolni - sok időt igénybe vesz.
• Ha delel a kislányom, varrok. Kicsit már túl is toltam a dolgot, valamelyik este még 11 után kukacoltam össze két anyagot (szabad gépi tűzés).
• Főzök, sütit sütök, mosok, rendet rakok, a gyereknek mesélek, könyvtárba rohanok mesekönyvért, postára,hogy csomagot adjak fel, a házimunka kifogyhatatlan. :(
• Úgy érzem semmire sincs időm, folyton rohanni kell.

Szóval most kicsit ez van, hogy kiégtem vagy mi.

De tegnap este befejeztem egy sorozatot (Halston), az lekötött, megfogott, tanulhatnék is belőle, a főhős is az élete végén lett bölcs, (legalábbis a film végén így volt), hogy ült és nézte a tengert, és csak arra gondolt, milyen gyönyörű kék.

Néha eszembe jut a Soma, aki azt mondta, hogy a gyerekei születése után, ha jól tudom hónapokat töltött azzal, hogy kiment valami bányatóhoz és csak ült és nézte és nem csinált semmit.

Ma elromlott a telefonom, végleg. Most pár napig nem lesz semmilyen telefonom.

A lassulás elkezdéséhez ez is jó lehet.