Csak az emlékeim maradtak

Gyerekkoromban nagyon sokat dolgoztam a szüleim szőlőjében (vagyis minden nyaram kb. minden napját ott töltöttem sajnos) legtöbbször egyedül, de aztán amikor anyukám délután végzett a munkahelyén, akkor csatlakozott hozzám és együtt dolgoztunk egy sorban, én az egyik felén, szemben velem anyukám.

Úgy szerettem ezt. Vagy csak utólag érzem? Nem tudom. Mindig rengeteget beszélgettünk, terveztük együtt az elkövetkező időszakot, nyaralást, ház felújítást, hogy milyen függönyt vegyünk a szombati piac után.

Látom magunkat ott a meleg nyári szellőben, mezítláb sétálva a puha homokon, közben metszőollóval vágjuk a szőlő hajtásait, és beszélgetünk. 

Vagyunk egymásnak.

És minden békés.

Amikor nem tudok aludni, mindig erre gondolok.

Figyelni

A minimális, pincurkányi szabadidőmben általában 3 dolgot csinálok: varrok, olvasok vagy filmet nézek.

A varrás akkor a legjobb, amikor épp szorongok, tegnap jöttem rá, hogy azért kattantam most rá a varrásra, mert annyira oda kell rá figyelnem, főleg amikor tűzök egy elkészült varratot, hogy mindenképpen szép legyen, hogy nem marad hely a fejemben közben a hülye gondolatoknak, és ez jó.

Az olvasást is imádom, elvarázsol egy-egy mondat, a könyv szaga, a betűtípus-mindez persze a történet mellett, ami nyilván a legfontosabb, hogy lekössön, élvezetes legyen.

A filmezés meg olyan, hogy a legjobban beszippant, az egyik filmet az utóbbi időben pár hét leforgása alatt háromszor(!)megnéztem, mert annyival magával ragadó és amin meglepődtem, hogy eddig ezt nem is tudtam, hogy menniyre új dolgokat veszek észre egy-egy újranézés alkalmával.

Nyilván könnyebb, mert már ismerem a történetet, és tudok más dolgokra figyelni, de félelmetes mennyi fontos részlet marad(t) észrevétlen első megnézésre.

És az jutott eszembe, hogy az életemben is biztos így van, hogy vannak szépen egymás után a kis történéseim, találkozóim emberekkel, egy-egy fontos párbeszéd, és én elsőre - és az élet sajátosságából adódóan egyben utoljára is - hiszen ezek egyszeri és megismételhetetlen pillantok - mennyi minden apró mozzanatot lehet, hogy nem is látok, nem érzékelek.

Olvasni

Rengeteg könyvem van, gyerekkoromban egyik legkedvesebb időtöltésem volt az olvasás, anyukám mindig sok könyvet vett nekem, bár ő nem olvasott, ő szabadidejében kötött vagy hímzett inkább.

Nemrég a kezembe akadt itthon az egyik tőle kapott könyvem, amit 12 évesen kaptam tőle...és még soha nem olvastam.

Micsoda élmény volt most elolvasni...38 évesen...bár végig érződött rajta, hogy nem a mostani életkoromnak íródott, hanem tényleg egy 12 éves kis tininek, de annyira szívmelengető volt, hogy elolvastam végre egy ajándékot tőle...mintha csak most ajándékozta volna nekem, így 5 évvel a halála után, meg aztán jó érzés, hogy ennyi idő után ez a könyv is beteljesítette a "feladatát". 

Visszakerült a polcra, majd 10 év múlva odaadom a kislányomnak.

Hiányzol anyukám.💓

Meska cicám

Ismeritek a Meskát?

Azon az oldalon mindenféle kézzel készült alkotást lehet megvásárolni, a festménytől kezdve a megvarrt kisnyúlon át az agyag mézescsuporig.

Szükségem lenne pénzre (köszönöm gyes időszak, már nagyon várom a véged...) és kitaláltam, hogy újra varrok ezt azt a Meskámra.

Varrtam is egy  tenyérnyi kis cicát, nem mondom, hogy tökéletes lett, de az elkészítése nagy örömmel töltött el.:) Ha esetleg érdekelnek benneteket az alkotásaim, itt találjátok: Varrományaim (bár most csak régen megvarrt dolgaim vannak, de igyekszem feltölteni új szüleményekkel).

És valóban hihetetlen, de a napokban megvettek tőlem egy ceruzatartót, kb 3 nappal azután, hogy feltöltöttem, annyira csodálatos érzés, hogy készítek valamit és azt más (is) értéknek tartja. :)

Sírni hogyan

Két hete az van, hogy szorít a torkom és elég szar érzés, egy darabig a hipochonder énem azt mondta biztos valami rák, de aztán bevillant, hogy mivel tök olyan érzés, mint amikor visszaszorítja az ember a sírást, mi van, ha esetleg az van, hogy annyira elfojtottam már jó ideje mindent magamban és amúgy sincsen lehetőségem egy 2,5 éves kislány meg faszom koronajárvány mellett semmilyen feszültséget kiadni- mi van, ha csak annyi van, hogy kéne sírni egy jó adagot, mondjuk úgy közel 3 évnyit.

Aztán meg nem megy.

Próbáltam szomorú számokat is hallgatni, de úgy sem.

Inkább még azt érzem, hogy nem tudom kiélni a bennem rejlő érzéseket, gondolatokat, egyszerűen nincs lehetőségem a gyerek mellett annyit magammal lenni, hogy kicsit én legyek én.

Ha felidegesít valami vagy elszomorít, ott van a lányom mellettem, így hogy a francba tudnék asztalra baszni egy nagy adag mappát vagy bőgni egy jót...nem lehet.

A feszültséget meg biztosan látja rajtam, nem is kérdés.

Most 8 nap után elvittem anyósomhoz, 8 nap után van most kb 3 órám magamra (értsd a házimunka után, mert az mindig van).

És így jutottam ide a bloghoz, mert ez is nagyon jó, csak leírni, kiírni, mert beszélgetni sincs kivel továbbra sem, meg aztán ember nincs, aki engem meghallgatna, annyit tudok sokszor beszélni, - azon már csak cukin mosolygok, hogy a kislányom ebben is rám ütött, rengeteget beszél. :)

Köszönöm szépen sors, nagyon köszönöm hogy megadtad nekem, hogy anyuka legyek, még most is csak azt hiszem, hogy álom, de azért már eléggé sokallom, hogy lassan 3 éve ez az élet, hogy anyuka legyek, jöjj már el szeptember.

Szólíts a neveden

A napokban néztem meg másodszor ezt a csoda filmet, de biztosan nem utoljára, annyira magával ragadó és én úgy szeretem ezt, amikor egy film ennyire beszippant.

Talán túlságosan is, aztán tulajdonképpen nem értem a miértjét, de azt hiszem egy kicsit beleszerettem a főszereplő fiúba, aki olyan szinten játszik az arcával, minden mozdulatával, hogy az zseniális, annyira karakteres minden az arcán, az állcsontja, a szemei, szemöldöke, a mosolya. 

Az 1983-as év amikor a film játszódik, ebben az évben születtem és kicsit irigykedve néztem milyen lehetett ekkor élni, a mai buzi telefonnyomogatós világ helyett az ember még tök sokat olvasott, nem tudta bármikor elérni a másikat és biztosan jobban megélt egy-egy pillanatot. 

Egy év eltelt ismét

 Már majdnem egy éve nem írtam ide.

Visszaolvasgatva semmi nem is változott az életemben.

Ma is utálok vezetni, itthon vagyok a kislányommal és hétfőn 5 éve lesz, hogy anyukám meghalt.

Vasárnap leszek 38 éves. De most már nem zavar különösebben a korom, mert arra jutottam, hogy testalkatilag kis tinilánynak nézek ki most is, így nem vagyok emiatt a szám miatt szomorú, mondhatnám úgy is, hogy elégedett vagyok a külsőmmel.

Megmondom őszintén, nem élvezem már nagyon régóta, hogy csak az anyuka szerep jut nekem, szeptemberben lesz óvodás a kislányom és iszonyatosan várom mosollyal az arcomon ezt az új időszakot, végre elmondhatom most már, hogy - idén megyek vissza dolgozni.

Biztos emlékeztek még arra, hogy ezt a munkahelyemet nagyon szerettem, igazán önmagam voltam ott, úgy viselkedhettem, mint kb itthon, a főnökömet is nagyon szeretem és sírni tudnék, ha arra gondolok, hogy mindazt a közeget, ami ott körbevett, visszakaphatom majd ősztől.

Bár arra ébredhetnék már holnap, hogy ott tartunk.

Nagyon szeretem a kislányom persze, de néha úgy érzem magam, mint aki jócskán elvesztette útközben önmagát, a saját vágyait, a saját kis személyiségét, a szerethetőségét - ez, mindez, valahol ott maradt a munkahelyem még 2018. nyarán.

Itthon anya vagyok, a nő, aki mindent megold, mindig türelemmel próbál a gyerekéhez fordulni, egy nap ezerszer is elolvassa ugyanazt a mesét, pelenkáz, tejet töröl a konyhaasztalról,  - és persze, bevallom eléggé elhagytam magam. Nyilván nincs hova felöltözni, itthon nem vagyok olyan nő, amilyen voltam és amilyen lenni szeretnék.

És nem azért, mert itthon nem tehetném meg, hogy csinosabban felöltözzek vagy készítsek egy szép konytot, mert biztosan igen, de valljuk be mégsem.

Szóval nagy reményekkel tekintek előre, hogy újra dolgozhatok majd, bár biztosan nem lesz egyszerű, mert egy óvodás gyerek vár majd itthon, nagy dolgok ezek, furcsa a gondolat, hogy lesz egy óvodás kislányom. :)