Életjel

Igazán megmutatja mennyi szabadidőm van, hogy a naptárban este átnézve megrémülve tapasztaltam ( és kissé megnyugodva nyugtáztam teljes lemerülésem okát), mely szerint a kislányom októberben összesen 4 (!) napot volt óvodában, a többit itthon töltötte, ráadásul úgy, hogy ebből csak én, egy közel 3 és fél hetes borzalmas megbetegedéssel küzdöttem és próbáltam úgy ellátni a családot kajával, tiszta ruhával, a gyereket játékidővel, meg egyebek.

Ma reggel elvittük óvodába, gondolom maximum 4 napnál most sem fog többet kibírni, kicsit lelkiismeretfurdalásom is van, hogy itt blogolok, miközben kurvára takarítanom kellene a fürdőszobát, megmosni a rohadt zsíros hajam (még jó, hogy reggel sapkában lehettem, mikor elvittük óvodába, nem láthatták, hogy anyuka milyen ápolt).

Aztán mi van még...hajmosás, ja igen, majd hennázás, ruhák rendbetétele a szekrényekben, okmányirodába, gyógyszertárba menni,  felmosás végre az egész házban (megjegyzem amikor még nem volt gyerekem, ezt minden szombaton megtettem, de most basszus, hihetetlen mennyire nem jut erre idő, mint ahogy magamra sem.)

De nem akarok panaszkodni, tudom, hogy másnak is ilyen ez, de attól még elképesztő, hogy mennyire nem azt az életet és úgy élem, ahogy én szeretném, és ez sajnos egy állandó frusztráltságnak ad otthont bennem.

Valahogy mégis tudtam 2 dologra időt kiszorítani, az egyik, hogy a házunkban csináltam egy nappalit, ami eddig nem volt, és próbálom a kis tárgyaimmal minél otthonosabbá tenni, imádom a lakberendezést vagyis inkább otthonosságnak mondanám, esküszöm, amikor a gyereknek olyan könyvből olvasok, ahol a kis nyuszinak van egy kis háza, konyhája,  azon is el tudok varázsolódni, hogy milyen otthonos kis terítője, és gyertyája van az asztalon. :)

A szívmelengető rész:
Szóval, így 12 év után kiderült, hogy a páromnak és nekem van egy közös hobbink (!) (bár van több is, de ez most újdonság), mégpedig a kerámiázás, agyagozás.
A helyi művelődési házban 2 hetente van lehetőség elmennünk és bármit alkothatunk, amit aztán száradás után kifestünk és kiégetnek, bemázaznak nekünk.
Erre a másfél órára áthívtam az amúgy nagyon elfoglalt régi kolléganőmet, hogy vigyázzon a kislányunkra, amíg mi egy kicsit flow-ba kerülhettünk, és igen, megint fantasztikus élmény volt... :)

Már vettünk agyagot itthonra is, de persze időnk nincs semmi, hogy agyagozzunk a gyerek nélkül, így aztán vele együtt szoktuk néha elővenni, de persze a gyerek egyikőnket teljesen leköti, a másikunk tud addig  valamit alkotni. De tetszik neki is, volt már, hogy egy este szólt, hogy "Anya, megint agyagozzunk!" :)

Fejlesztem a kis kreativitását, most tettem fel néhány új dísztányért a falra, és azokat is egyből észreveszi és egytől egyig megdicséri, hogy milyen szép.

Ilyenkor azért mosolyog a lelkem...

Meg sokszor azért, mikor mindig megsimogat, megölel, kis szeretetgombóc (amellett, hogy sokszor rettentően fárasztó és sokat csüggedek azon, hogy basszus, mennyire nehéz ez a  szülőség dolog.)

Az egyik fali képem, amit egy gyönyörű horgolt kis terítővel készítettem, itt már a festés előtti fázis látható.

 

A nappali...imádok itt ülni, szemben a kis csúnya tányérjaimmal és meginni a kávém (a háttérben nem látható a sok gyerekjáték, mert már itt is az van, de azért próbálom tartani a nappali jellegét. :)

Zoknik, könyvek, hála, szeretet

A napokban kocsival elmentem beiratkozni a Munkaügyi Központba, ha már így alakult, de nem bánom, kicsit élvezem is, hogy amikor végre oviban van a kislányom, teljesen belefeledkezhetek az itthoni dolgaimba úgy, hogy a saját tempómban csinálhatom és nem kell folyton abbahagyni legyen az házimunka, főzés, jövő tervezgetése, semmittevés.

Szóval amíg a gyerek oviban volt, intéztem az ügyeim és volt egy kis időm beszaladni egy nagy ruhaboltba, ahol igazából nem akartam semmit, csak úgy voltam vele, ha bármivel szerelembe esek, azt magammal viszem.

Mi az ahol ilyenkor mindig kikötök? A gyerek cuccoknál. :)

Mindig. Bárhova megyek, legyen az ruha- vagy könyvesbolt, bármi, mindig pár perc alatt ott vagyok és azt nézem, minek örülne az én Manófülem.

Vettem neki jó pár új zoknit, mindenféle cukit, meg praktikusat, meg kis harisnyákat és nagy örömmel álltam be fizetni a kasszához.

Ennél nagyobb örömet csak az okoz, amikor az oviból hazaérve megtalálja és nagy örömmel, mosollyal az arcán kibontogatja - igen, egy zokninak is lehet így örülni. (Persze, mert az egyiken egy kis róka is volt, azt felhúztam a kezemre, és indulhatott is a bábozás, egész este kacagott a kis rókának és kérdezgette őt.)

Plusz kapott két könyvet is, amit pedig adományboltban vadásztam neki.

De a lényeg, amit ezzel kapcsolatban szívmelengetően az arcomba tódult, az az volt, hogy mivel én 10 évesen kollégista lettem, keveset voltam otthon, és időnként elmentünk ruhákat is venni, de olyan milliószor fordult az elő, hogy drága édesanyám mindig vett nekem valamit. De mindig. Hazamentem hétvégén és ott volt egy új sál vagy egy melegítőnadrág vagy egy ceruzakészlet...vagy egy meskönyv. Bármi.

Mindig vett nekem valamit,mindig gondolt rám, és én nagyon hálás voltam, de amikor nagyobb lettem, emlékszem, hogy lelkiismeretfurdalásom volt, hogy miért költi rám a pénzt, szegény anyukám, már megint költött rám. Ez így bennem volt.

Egészen a keddi zoknivásárlásig, amit az én kislányomnak vettem.

Ott, a boltban megvilágosodtam.

Ezek, neki is ugyanolyan örömök voltak, mint nekem.

Az, hogy adhatott valamit, vett nekem valamit, annyira természetesen jött belőle, ahogy most belőlem is.

Már nincs lelkiismeretfurdalásom, mert költött rám.

Tudom, hogy egyszerűen csak nagyon de nagyon szeretett.

Az élet egy körforgás, egy hála, egy szeretet halmaz, szerencsés vagyok, hogy mindkét oldalon állhatok, állhattam anyukám kislányaként, és állhatok a kislányom anyukájaként is .

A két könyv, amit egy adományboltban vadásztam összesen 400 Ft-ért.

Rengeteg pöttyös könyv volt még ott, ha egyszer lesz lehetőségem, visszamegyek, mire kiskamasz lesz, lesz mit lekapnia a polcról, remélem így lesz, hiszen én is így csináltam először azokat olvastam, amiket otthon találtam (Berkesi András, Szilvási Lajos regényeket), nagy felelősség (meg móka ) ez is, hogy összeállíthatok olyan könyveket, amiket neki szánok...jaj csoda ez az élet néha...tudjátok. 

Érzések

Nincs kedvem jelentkezni, nincs kedvem elemezni az elmúlt heteket, amiben volt bőven szorongás, egy csomó szemcsepp, egyszer egy szem  nyugtató éjszakára, összeomlás élmények.

Most jobb, bár beteg vagyok, a gyerek alig ovis, mindig itthon van, most már én és apja is betegek vagyunk, nekem végre lezárult a munkám, magam mögött hagytam a régi munkahelyem, az álom munkahelyre nem vettek fel, bár minden változatlan, mert mivel a gyerek folyon beteg, nem is tudnék mellőle dolgozni. Vagy még nem tudom hogy lesz.

A rossz heteimről nem akarok írni már.

Arról akarok írni, hogy voltam 20 éves érettségi találkozón, ahol csodálatosan éreztem magam, önmagam voltam, nem az elnyomott, csendes, visszahúzódó kis megszeppent lány, aki abban a 8 évben voltam, amíg oda jártam.

El is meséltem az osztálytársaknak, hogy nem tudom hogyan emlékeznek rám, de én ma már egy nagyon nagyon beszédes ember vagyok, aki folyton csak mondja és mondja, és a kollégium egy nagy görönygöt tett elém, amit azóta is tolok, de most, hogy 20 év után lehetőségem volt bekukkantani az egykori kollégiumi szobámba basszus, és azt is le is fényképezhettem... kicsit jobb.

Érdekesség, hogy miután hazaértem az osztálytalálkozóról és a gyereket is szépen lefektettem, lefeküdtem és a szívem este 10-kor ezerrel elkezdett verni, gyorsan és nagyon intenzíven és ezt csinálta egész éjszaka és reggel is erre ébredtem, addigra már bele is törődtem, hogy most ezt csinálja, bár az okát nem értettem - lehet felzaklatott a kollégium látványa, nem tudom, de ennek a heves szívdobogásnak az vetett véget, hogy reggel felkeltem és megláttam, hogy megint tiszta vérben úszik a bal szemem. Na, akkor abbamaradt és akkor lett a szemem a szorongásom tárgya, a szívverés helyett.

Vannak bajok, tudom.

A gyerekem születése óta, nem igazi minden, azóta szorongok kisebb nagyobb intenzitással, de most, hogy végre munkahelyre sem kell még bejárnom, és a gyerek is ovis lesz talán egy hónapban mondjuk 7 napot a 20-ból, abban a 7 napban talán foglalkozhatok majd magammal.

Ami aztán vagy jó lesz vagy pont nem.

De boldogság is van, mert úgy érzem vannak barátaim.

Bár nem lányok, mind fiú, de ennek is örülni kell.

Azért még annyit megjegyeznék, hogy ha sok pénzem lenne, minden héten ott ülnék a pszichiáteremnél és csak beszélnék és beszélnék és szeretném, ha minél többször azt mondaná, hogy nincs velem semmi baj, vagyok én is valaki, lehet engem szeretni, értékes vagyok.

Összességében:

Negatív: fostalicska heteken vagyok túl, többször éreztem azt, hogy bár meghalnék reggelre (igen, tudom, ez már nagyon gáz, de legalább most már messze nem érzem ezt - mellesleg szeretek őszinte ember lenni, így ezt is be kell vallanom).

Pozitív: az osztálytalálkozó 

És annak megmutatása, hogy ki lett belőlem, nem vagyok az a csendes kislány, akit bárki eltaposthat, odébb lökhet, nem mer megszólalni, nem, nem ez vagyok.

Valaki más vagyok. Más problémákkal, egy örökké tartó és  soha meg nem szűnő édesanyám utáni sóvárgással illetve annak szomorúságával, milliónyi szorongással, szívcsordulásig telt szeretettel és hálával, hogy anyukája vagyok az én egyetlen kislányomnak, egy magában örökké kételkedő ember, aki fogalmam sincs miért érzi, hogy értéktelen, nem feltétlen szerethető, boldog párkapcsolatban élő, munkanélküli anya.

3 év

Itt köszönöm meg mindenkinek, aki kedvesen segíteni próbált az előző blogbejegyzésben, köszönöm a sok támogatást, együttérzést nektek.

Ma pedig csordultig a szívem.

Az én kislányom ma 3 éves lett, bő egy óra múlva, 15.47 perckor nagyon szorosan meg fogom ölelgetni, bármit is írtam a múltkor, hisz persze nehéz vele, de ezt, akik anyák vagytok tudjátok... nagyon szeretjük őket.

Hálás vagyok, szerencsés vagyok, az egyetlen anyukája vagyok az én kislányomnak.

Nincs értelme az optimizmusnak

Azért mit ne mondjak, sajnos ez se a legjobb időszakom.

A gyerek ovis lett persze, de nyilván már többet van itthon, mint az oviban volt, folyton beteg én már nem tudom azt elképzelni, hogy majd egyszer meggyógyul mondjuk úgy egy egybefüggő hétre és újra vihessem minden nap.

Tökéletesen megértem a rohadék főnökömet, hogy kirúgott, hogy a francban tudnék dolgozni egy óvodás mellől ?!

Mindig remélek, hogy jön a jó időszak, aztán újabb fos.

Nagyon vártam, hogy dolgozhassak végre, de 

1. kirúgtak

2. a gyerek bár ovis, de minden nap itthon van, mert beteg és én már annyira nem akartam vele lenni minden nap (már nagyon kevés vagyok neki) és minden nap újra és újra lekötni és játszani és elváltoztatott hangon olvasni és válaszolni a millió kérdésre, és újra könyörögni, hogy ismét fújjuk ki az orrát, hogy menjünk fogat mosni és ...ennek a felsorolásnak nincs vége.

Én akartam, igen, én.

De annyira akartam már egy kicsit újra a felnőtt, dolgozó Lili lenni, nem az anyuka, aki újra és újra csak a gyerekével tölti a napokat és megpróbál a legjobb lenni és megpróbálja a lehetetetlent, hogy a gyereke ne érezze azt, amit épp rejteni próbál - azt a sok feszültséget, ami már megint bennem van, mert bár eljött a szeptember, semmi nem változott.

Néha nincs kedvem reggel felkelni és csak fekszem és arra gondolok, mennyire szeretek aludni és a világon nincs ennél jobb dolog, mint aludni és nem a gondolataimmal és az életemmel lenni.

Sötét gondolatok, de magamhoz őszintének kell lennem, ez most nem jó időszak.

Változás

Tegnap állásinterjún voltam.

Jaj, annyira élveztem, hogy végre csinosan felöltözhettem, a kis magassarkúm is felhúzhattam, nagyon jó élmény volt.

Meg aztán azért is, mert egy olyan cégnél voltam, ahol néhány évvel ezelőtt dolgoztam egy rövidke ideig - egy másik pozícióban - így aztán egy olyan főnökkel találkoztam, akivel végülis már ismerjük egymást.

Most olyan nyugodt vagyok, lehet, hogy ez így volt megírva, hogy itt folytassam az utam.

De ha nem, az sem baj.

Jövő héten kiderül.

Az élet

Ma délelőtt teljesen véletlen megtudtam, hogy az a postás, aki a kislányom születése előtt a mindennapjaim része volt, mert minden nap én vettem át tőle a sok levelet a munkahelyemen, és minden nap megvitattam vele, hogy most megint épp nincs rá jó idő (vagy esett vagy 40 fok meleg volt) és mindig volt egy kedves szava, mosolya - ma délelőtt megtudtam, hogy ez a kedves postás, idén januárban mindösssze 54 évesen meghalt.

Teljesen ledöbbentett a hír.

Hova lesz az élet.

Minden nap dolgozott, minden nap találkoztunk.

Ismétlem, minden nap dolgozott és egyszer csak nincs többé.

Anyukám pont ugyanez, minden egyes kibaszott nap dolgozott, aztán 54 évesen meghalt.

Én ezt nem tudom hova tenni.

Az ember azt gondolja, hogy így kb 80 évig él, aztán meg... ez.

Elkeseredtem, aztán fogtam a gyerek kezét, kimentünk az udvarra és a nagyon szép, rózsaszínen virágzó  muskátlimból szaporítottunk néhány másikat. Együtt csináltuk, a végére, megtanítottam neki a szaporítás szót (erről még nem volt szó), megtanítottam, hogy utána gyorsan meg is kell öntözni és akkor majd egyszer csak szép nagyra és terebélyesre nő, és jövő nyáron már nem csak egy kis rózsaszín muskátlink lesz, hanem legalább négy.

Ha még élünk. Mert sajnos már semmiben nem lehetek biztos.

(Megjegyzés: Már megint túl komolyan veszem az életet, pedig valójában egy nagy rakás szar az egész. )