Az ölelés minden

Hétvégén apukámnál voltam a kislányommal, egyet ott is aludtunk.

Egy ágyban aludtam az én kis szuszogómmal, úgy aludt el, hogy hallgattuk a kis bagolykájának a zenéit (egy kis cuki zenélős játéka) és közben fogta a kezem.

A hétvégéről is szeretnék majd írni, mert jó volt, élményteli volt, az emlékeket meg kell itt őriznem, de még valahogy most nem megy ezt leírni.

Inkább leírom a ma hajnali álmomat:

Anyukám ment előttem az utcán egy világosbarna télikabátban és én észrevettem őt, és gyorsan odamentem hozzá, ő épp valami lépcsőn ment fel, és akkor szemben álltam elé és teljes két karommal nagyon nagyon szorosan megölelgettem.

Jaj....annyira, de annyira fantasztikus volt...

De ő nem ölelt vissza, nem is szólt hozzám, nem reagált semmit, egyetlen reakciója volt, hogy hagyta az én ölelésem.

Istenem...bárcsak álmodhatnék nagyon gyakran ilyen csodásat még.

Nem ölelt vissza...mert már meghalt.

Amióta meghalt, bármikor is álmodtam vele, két dolog van, vagy nem reagál semmire vagy igen, de nagyon beteg, köhög, haldoklik.

Tehát ha épp nem beteg (az álmomban) akkor már nem él.

Soha,de soha ne álmodtam vele azóta, hogy meghalt olyat, hogy boldogan elvagyunk, minden jó vagy bármi.

Ezért... na ezért, ez a mai nagy- nagy megölelésem egy akkora csoda...

És nem is jutott eszembe rögtön, amikor felébredtem, hogy mit álmodtam, hanem már fenn voltam egy ideje és odaálltam a kislányom mögé a konyhaasztalnál, hogy kiöntstem a kis csészéjébe a tejet - és akkor így bevillant, hogy Úristen...mennyire megölelgettem Anyukámat.

Könnybe lábadt a szemem rögtön.

Valószínűleg nem írtam még le, de leírom, mielőtt elfelejtem azt is, bár kétlem, hogy valaha el tudom, mit álmodtam a szülésem utáni éjszakán (!) a kórházban.

Azt álmodtam, hogy a karomba veszem a kislányom és elindulok ki egy épületből, hogy anyunak megmutassam az unokáját, viszem a karomban. Mire kiérek az épületből, ő ott ül előttem egy padon, nekem háttal. 

Megyek oda mellé boldogan, büszkén, hogy megmutathassam (1 napja vagyok anyuka) és odaérek mellé és ő már nem néz ránk, csak ül, nem él már. 

Nem tudtam neki megmutatni....basszus még álmomban sem.

Hihetetlen, miket nem sző az ember agya.

Hisz így volt, akkor már nem élt, több, mint 2 éve, nem láthatta.

De most újra az ölelésre koncentrálok.

Csodálatos volt.  ❤️

Arról, hogy vagyok

Próbálom én itt élni a napjaimat, élvezni az apró boldog pillanatokat a kislányommal - amiből akad bőven - de azért belül végtelenül szomorú és csalódott vagyok.

De erről majd picit később.

Ma délelőtt is a szőnyegen egymás mellett  ülve egy 6 éveseknek való kirakót raktunk épp össze a 2 évesemmel, amikor picit jobban mellé bújtam és szokás szerint megpusziltam a kis fejét, aztán folytattuk a játékot.

Ekkor felnézett rám, közelebb bújt és azt mondta: Szeretlek, Aja...

Ritkán mond ilyet, hisz még nem ilyen dolgokkal foglalkozik, rengeteget beszél, szerintem ilyen 4-5 éves szinten lehet, illetve nem tudom, de már meg sem lepődünk, amikor ilyen 20 szó fölötti körmondatokban beszél, hibátlan nyelvtannal vagy úgy kezdi a mondatait, hogy azért sírtam, mert...és elmondja mi volt a baja.

Ha adunk neki egy pohár vizet pl. mindig megköszöni, és most már olyat is csinál, hogy ha megbánt, mondjuk épp a hisztijével és én ráhagyom, nem is mondok már semmit, akkor  odajön és bocsánatot kér. 

Ez lehet, hogy nem nagy dolog, én mégis annak érzem, mert nyilván először én tanítottam neki ilyen esetben, hogy bocsánatot kell kérni, de már többször volt rá példa, hogy teljesen magától felmérte a szituációt és őszintén odajött és odabújva mondta: Bocsánat Aja, nem akartam.

Ma bejöttünk az udvarról és odanyújtotta a kis mutatóujját és azt mondja: Nézd, Aja, zsálya illatú az ujjam (odakint mindig megdörzsölgeti a zsálya levelét, imádja szagolgatni, mondjuk kis tükör gyerekem, mert én kb. ugyanezt csinálom mindig).

Lassan újra össze kell írnom a mondásait a babakönyvbe (abba, amit ugyebár már nem tudok a faszom ex munkahelyemre bevinni) mert folyton a naptárba írom fel gyorsan, szigorúan dátummal ellátva és már eléggé el vagyok maradva vele.

Olyat is mondott már, az egyik legkedvesebb volt még nekem, hogy ha nagy lesz, majd olvas Poppert. :)

Én nem fogom visszatartani, sőt, annyira boldog vagyok,hogy a könyv szeretetemet is sikerült átadnom neki, és csodálatos érzés lesz kamaszkorában vagy amikor már érdekli, könyveket ajánlani neki a könyvespolcomról.

A kirúgásom

Sajnos csak erősíti bennem az érzést, hogy engem nem lehet szeretni.

Értéktelen vagyok, nincs rám szükség.

Még mindig nem tudom felfogni, hogy a főnököm, akivel ennyire jó viszonyom (volt), hogy volt képes ekkora szar dologra.

Próbálom azért a fényt is látni ebben a sok sötétben, és tegnap éjfél körül, amikor szorongva emiatt hogy kirúgtak, ismét nem tudtam elaludni, egyszer csak bevillant, hogy olyan nagyon hiányzik még mindig egy barátő, aki szeret és aki magától jelentkezik, keres, hogy arra gondoltam, biztos majd a következő munkahelyemen találok valakit, aki barátom is lehet, nem csak kollégám.

Micsoda optimizmus.

Nem vall rám, de hátha szerencsém lesz és lesz erre esélyem.

Amúgy hirtelen felindulásból (végig sem gondolva, hogy jelenleg még nincs óvoda, nem tudok dolgozni, hiába is nézegetem én az álláshirdetéseket ) két helyre is elküldtem a csodálatosan szánalmas önéletrajzomat, és a két helyről az egyikre be is hívtak (milyen lehetett a felhozatal, ha pont engem )de aztán realizáltam, hogy van egy gyerekem itthon, aki mellől még nem tudok elmenni végre pénzt keresni, lemondtam az interjút, hozzáteszem szomorú szívvel.

De azért próbálok tudatosan az apró pillanatokra is figyelni, és a napjaimban mindig valami örömöt keresni, 

azért ilyenek vannak:

• Vasárnap húslevest főztem, ami egészen finomra sikerült és a kislányom is többször kért belőle, jó érzés nézni, ahogy a főztömet eszi, ebben a mozzanatban anyukám is benne van, hisz ő jut eszembe, ahogy étellel ellátom a kis családomat.
• Vasárnap a rántott hús mellé petrezselymes krumplit is főztem, éppen olyat, amilyet anyukám csinált mindig, szívmelengető arra gondolni, hogy ezt a "tudást" ő adta nekem, és én majd tovább adhatom a kislányomnak.
• Nyílnak a rózsáim a kertben...imádom őket, naponta többször is megnézegetem, ápolom és szagolgatom őket.
• A petrezselymet a kertben szedtem, de van itthon saláta is most és  saját kapor, amiből a napokban kaprós túrós palacsintát is sütöttem, és ma már ettem egy kis saját borsót is, nagyon zsenge és  édes volt.
• Szép lassan mindenféle kerti zöldség, gyümölcs lesz majd, múlt héten ültettem paradicsom- és paprika palántákat.
• Saját bodzaszörpöt is csináltam, az udvari (épp nem tetves) bodzából, nagy sikere van, szerintem a héten még készítek.
• Meghívtam vendégségbe nagybátyámékat, várom, hogy találkozzunk és jó lesz picit vendéglátónak lenni.
• A gyerekem a saját szavaival elmeséli a meséket, hosszú történet jelleggel, amiket felolvasok neki, annyira édes és ez is annyira új dolog tőle, meglepő, hogy már ekkora lányom van.
• Most meg annak örülök, hogy ennyi mindent felsoroltam ide, ami pozitív, még tudnám folytatni, de ébred a kislányom a delelésből, így ennek most itt lesz vége.

Most én magam sem értem ezt a hosszú blogbejegyzést, mindenesetre érdekes, hogy mire leírtam a jó dolgokat is, tényleg jobb lett a kedvem, jobban  rálátok, mennyi minden jó dolog is történik a szar mellett. :)

Azt hittem többről szól az élet

Több kedvenc színészem is van, az egyik Ethan Hawke, és tegnapelőtt este megláttam a Netflixen egy filmjét, rögtön neki is álltam nézni.

Még nem tudtam befejezni, de annyira egyedülálló film, ilyet még sosem láttam, hogy úgy csinálták meg, hogy ha jól tudom 12 éven (!) keresztül forgatták.

(Boyhood a címe, és innentől spoiler is lesz más színnel, alul folytatom a blogbejegyzést.)

Egy elvált házaspárról szól és a 2 gyerekükről, de legfőképpen a kisfiú szerepét mutatja be, az ő életét, és annyira érdekes,ahogy a kisfiúból egyszer csak a majd' 3 órás film alatt egy kb 20 éves felnőtt lesz, meg persze minden szereplő változik, de a kisfiú a legszembetűnőbben.

Na, és nem is erről akartam írni, de amúgy a film elég vontatott, igazából olyan, mintha nem szólna semmiről, ilyen az életünk is , hogy történnek egymás után az események, aztán nem is biztos, hogy minden olyan nagy fontosságú, csak úgy mennek az évek egymás után.

De van benne egy -két olyan szülő gyermek párbeszéd, ami miatt már megérte nekem az élményt - bár még nem tudtam befejezni.

Megdöbbentő volt benne egy mondat, amit az anyuka mond a fiának, amikor már ő is egyetemre készül, elköltözik otthonról (az anyuka felnevelte, iskolázta, csomószor költözött vele, több párja is volt, mindegyikkel csak ráfázott) és most, mikor a fiú csomagol, hogy ő is elmegy, az anyuka elsírja magát és valami olyasmit mond, hogy azt hitte ennél többről szól az élet, hisz neki a következő élete pontja kb a a saját temetése lesz.

És ez annyira elgondolkodtató, mert tényleg sodorja az embert az élet, én is nevelem most a kislányom (hála Istennek nekem még előttem van ez a sok mérföldkő, ami ennek a pici életnek az élete állomásai lesznek), de amikor ezeknek is vége, hirtelen az ember úgy érezheti, hogy akkor ennyi volt.

Olyan hosszú ez az időszak, hogy ha kirepül egy gyerek, az ember már nem is tudja, hogy akkor mi következik, mi más egyebet csinálhatna.

Szerencsés ember vagyok, mert bár barátaim nincsenek és a napokban nagyon, de nagyon be voltam szomorodva, a tegnapi délutánom mégiscsak jól sikerült.

A kislányom a nagymamájánál volt, én meg több órán keresztül a párommal együtt egy puzzle-t próbáltam kirakni, semmi házimunka, semmi konyhapult törölgetés, semmi hasztalan szar munkahely keresgetés, semmi gyerek után való odaszólás, hogy ezt most nem szabad csinálni, ne dobáld azt a játékot, kérjél bocsánatot...stb, csak a puzzle és a flow.

Bár, annyira azért nem volt flow, mint reméltem, de egy idő után, amikor kis sikerélményem lett benne (1500 db-os kirakó, életem első kirakója), akkor már nagyon nehéz volt abbahagyni.

Apró örömök, ugye.

Padlón, prés alatt

Az a csodálatosnak hitt és örökké felmagasztalt munkahely, ahová annyira visszavágytam, hogy még a lábam is remegésbe jött, ha csak eszembe jutott, hogy nemsokára újra ott lehetek, mint egy hasznos felnőtt nő, aki ügyeket old meg, kedves az emberekhez, mosolyt csal mások arcára a kis hülye dolgaival, segítőkész lehet és újra embernek érezheti magát  - na ez a munkahely nem kér már belőlem.

Hagyjuk azt a részt, hogy ez mennyire szabályos,illetve mennyire szabálytalan, hogy ezt teszik velem, ha nem akarják látni már az arcom, akkor minek küzdjek, ha nem látnak ott szivesen, akkor nem akarok én sem ott lenni, de könyörgöm, mennyi mindent elképzeltem, hogy milyen jó lesz újra ott.

A szülésem előtt az egyik ajándék, amit a kollégáimtól kaptam, egy babakönyv volt, a kislányom első 3 évét felölelően.

Na, ezt a gyönyörű könyvet 3 éve írom, színezem, dekorálom, telis tele van képekkel,kipréselt udvari virágokkal, levelekkel, rajtam kívül a lányom is imádja mindig elővenni, már az ultrahang képekre is tudja mondani, hogy az is ő, csak még anya pocakjában.

Hányszor, de hányszor elképzeltem azt is, hogy ezt a könyvet majd beviszem és aki szeretné, átnézegetheti, hiszen tőlük kaptam, jó érzés lett volna megmutatni, mit alkottam belőle.

És már nem tudom megmutatni.

Olyan érzés, mintha meghalt volna valakim, az első nap sokkoló volt, aludni sem tudtam, még nyugtatóval se nagyon, most már kicsit jobban vagyok, de eléggé célját vesztettként.

Köszönöm élet, biztosan megvan rá az okod, hogy megint kihúztál mindent a lábam alól.

Mondom én, hogy a szomorú gyönyörű.

A szomorú gyönyörű

Soha nem értettem, hogy miért okoz nekem olyan földöntúli gyönyörűséget bármilyen, mások által szomorúnak mondott zene, amikor nekem egy csodás élmény hallgatni azt.
Nem is magamtól tudom ezt, hogy a szomorú zene nem tetszik mindenkinek, hogy más nem szívesen hallgatja, ha más nem szól róla, soha nem tudom meg.

Egyszer megkérdeztem annó a pszichiáteremet, hogy mi az oka annak, hogy én ebben élvezetet lelek és akkor valami olyasmit mondott, hogy így élhetem ki - át a magamban rejlő szomorúságot, már nem nagyon értem, hogy hogyan is értette, de azt tudom, hogy amikor erről beszéltem vele, akkor abban a pillanatban világossá vált.

Szeptember gyere

Annyira hiányzik a gyerekem előtti életem...amikor dolgoztam, voltak munkatársaim, emberek, akikkel beszélgethettem, akikkel találkozhattam.
Dolgozhattam, volt fizetésem, pénzem dolgokra.

Időm magamra, a dolgaimra, énidő, hobbik, bármi, ami én.

Drasztikus nagy változás szülővé válni, 2,5 év után is fáj, hogy már nincs az ami azelőtt.

Ez más. De nem mindig tölt el örömmel, sőt.

A múlt héten annyira kiborultam, hogy  (én, aki gyűlölöm a cigit) arra gondoltam, most aztán rá is gyújtanék, csak kiülnék a teraszra aztán néznék a távolba.

Nehéz. 

Dolgozni szeretnék végre, érezni azt, hogy én is értek valmihez, hasznos vagyok.

Anya vagyok, igen, de ez nem minden, és igen, nagyon akartam, és igen, nagyon hálás vagyok, de annyira várom már, hogy ez a monotonitás végre megváltozzon.

Rózsaszín gerbera

Anyák napján nem tudtam elmenni a szülőfalumba, viszont egy héttel korábban igen, így akkor mehettem ki a temetőbe.

Apukám mellett egy éve van valaki, aki számomra most kiérdemelte azt, hogy anyák napja alkalmával , a lányom, mint "unoka" köszöntse őt egy virággal, és így is volt, bementem egy kedves kis virágboltba és két embernek választottam virágot.

Egyet apukám párjának, próbáltam szépet találni neki, sikerült is.

És  egyet anyukámnak, a sírjára, egy egyszerűt, gyönyörű fehér virág volt, de egy pici rózsaszín vidámságot is csempésztem mellé, egy rózsaszín gerberát.

Tökéletes volt a maga egyszerűségével, finomságával.

Ahogy utaztunk haza, a kocsiban mellettem pihent a hátó ülésen anyukám virága, könnyfakasztó volt csak ránézni is, nehéz pillanat volt.

A sírnál aztán megint készültek fotók, a párom azt mondta neki furcsa ez a fotózkodás, de ezt csak én érthetem, és ennyi jár  nekem, ennyi jutott nekem,  hogy anyák napján a kislányom a kezemben fogva ott állhatok a sír mellett.

Ez a harmadik ilyen fotóm, minden évben szeretném ezt megcsinálni és majd szépen nyomon lehet követni azt is, hogy cseperedik az én kis drága gyermekem.

Ezúttal nem is sírtam, csak csendes kis megemlékezés volt és tudom, hogy anyukám büszke lenne rám amiatt, hogy apukám párját is megajándékoztam, hisz ő az, aki betölti a szerepét, mint nagymama...de meg kell a szívemnek szakadnia, hogy ez jutott nekem, nekünk.

De most már azzal gyógyítom a lelkem, hogy az élet elvette tőlem anyukámat, így anyák napja merő szomorúság és szenvedés - de mégsem, mert kaptam egy ajándékot is az élettől, anya vagyok én is, a kislányom nagyon szép virágot választott nekem apukájával, és ez azért szívmelengető.