Alulról

A munkahelyemen az asztalomon ki volt téve az a Pablo Neruda vers, ami nekem a mindent jelentette.
Ezen kívül egy mondat: Az életem az enyém.

Ma letéptem mindkettőt.

És akkor jöjjön a kedvenc versem:

Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek

Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény Lidérces, messze fény

De, jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié
Lennék valakié.

Most

Most nem olyan jó.
Magányos vagyok.
Folyton azt lesem, hogy írjon valaki, hogy valakinek fontos legyek.

Nincs még lakás, nem tudom hova költözöm és azt sem, lesz-e  valaha olyan fiú, akit szerethetek úgy, hogy közben ő is szeret engem.

(Nem szeretnék rosszindulatú kommenteket, (kell még az is púpnak a hátamra) csak le akartam ezt írni, mert ha leírom, máris jobb - nem.)