Olvas

Már a múltkor is ki akartam hozni a könyvtárból, de sajnos elkeveredett a polcokon és nem találtuk, valaki rossz helyre tette vissza.
Ma mennem kellett a postára a munkahelyemről és milyen jó, hogy mellette van a könyvtár... :)

Alkudni, hogyan...

Ismét megnéztem a lakást, most is nagyon tetszett, látom benne magam, nagyon szeretném.

De. 

Nem bírtunk megegyezni az árban és nem is hiszem, hogy meg bírnánk.

Az én ajánlatom és az ő ajánlata között van egy akkora rész, amit én már nem szeretnék/ tudok megadni (mert még vennem kellene pl. mosógépet, hűtőt, ágyat...jesszusom).

Ha nagyon akarnám, meg tudnám adni azt is, amit kér, de akkor jóval kevesebb pénzem marad arra, amiket vennem kell vagy szinte semmi.

Azon tűnődöm, ez egy nagy játszma. Húzd meg, ereszd meg játszma.

Most arra gondoltam, hogy lehet, hogy jó lenne az, ha felhívnám és megmondanám neki, hogy szeretnék elállni az egésztől, mert annyit nem tudok fizetni, amennyit szeretne, így jelzem, hogy részemről tárgytalan. Tudtommal nincs másik komoly érdeklődője.

Én pedig naívan azt hiszem, ha megtudja, hogy már nem érdekel, hátha belemegy, hogy lentebb adja az árat.

Nem értek ehhez...most várok kicsit.

Tegnapi boldogságmorzsám, a helyi horgásztónál könyvet 

olvasni és élvezni a madárcsicsergést és a nyugalmat...

Apró helyzetjelentés

Köszönöm a véleményeket. :)

Biztosan úgy van, mint más blogosoknál, hogy nyilván nem láttok mindent, nem is írok le mindent, ezért érteni a helyzetet sem tudjátok annyira, mint ahogy a párom és én látjuk.

Hétfőn voltam pszichológusnál. Nagyon jóérzéssel bólogatott, amikor meséltem neki, hogy ismét megnyitottam csíkos gombát, meg látta rajtam, hogy nyugodt vagyok.

Hétvégén ismét megnézem a kis lakást, apukám is eljön velem.

Kezembe vettem az életemet, mert üresnek éreztem, még bármi történhet... :)

Mit csináljak?

Frissítés annak aki már járt ma itt:

Igen, a különköltözésem egyben szakítás is.

Szóval, annak aki most téved ide:olyan kétségek közt vagyok...segítsetek, ha tudtok.
Eldöntöttem ugyebár ezt az egyedüllétes dolgot, de olyan nehezen szánom rá magam, kellene egy nagy lökés.

Voltam személyesen megnézni egy mindösszesen 31 nm-es lakást, ami első látásra szerelemnek tűnik, óriási szépséghibája, hogy iszonyú pici, és elég meleg van benne (tetőtéri), de mindemellett szinte látom magam benne, hogy ott élek, reggel felkelek, indulok a fürdőszobába mosakodni, sminkelni, lefőzöm a kávém és megyek dolgozni.
De a páromat továbbra is nagyon szeretem, ő az egyetlen támaszom az életemben, mégis érzem a zsigereimben, hogy valamiért változtatás kell.
De nagyon nehéz elindulnom, így, hogy  a kapcsolatunk továbbra is jó, csak ugye, céltalan.

Ugye, ti is azt mondjátok vegyem meg ezt a pirinyó kislakást, egymagamnak bőven elég lesz ...és amúgy is csak egyszer élünk? :)

..

Az életem

Erősen ver a szívem, most, hogy elkezdem ezt a bejegyzést, amit már olyan régóta szeretnék megírni.

Sok minden történt azóta, hogy nem jelentkeztem, de igazából nem is történt semmi.

Járok pszichológushoz, de mivel elég sokba kerül, nem túl gyakran, csak három hetente.

Amíg ott vagyok, pörgök, be sem áll a szám és végig azon gondolkozom, remélem még sok van hátra az egy órából, mert annyi mindent el akarok még mondani.

Anyukám meghalt januárban, lassan fél éve lesz, hogy már nincs nekem.

Minden napomban benne van, megszámolni lehetetlen, milyen sokszor gondolok rá egy nap alatt.

Anyu olyan volt, hogy mindent túlaggódott és bár már 33 vagyok és elég távol is éltünk egymástól, úgy érzem "kordában" tartott engem, mindig tudtam, bármilyen döntést hozok, ha az olyan lesz, ami neki nem tetszene, majd aggódni fog rajta. 

Lehet, hogy meséltem már, de voltam már házas és amikor úgy döntöttem, hogy elhagyom a férjem, anyukám persze ezen is aggódott egy csomót, és nekem megmondom őszintén nagyon nagy teher volt a nyakamon, hogy egy állandó kontroll volt ő az életemben - amellett, hogy elmondhatatlanul szerettem őt, és tudom, hogy a világon ő volt az egyetlen aki a legjobban szeretett....

Tehát iszonyú jó volt, hogy volt ő nekem, emellett, egy állandó visszafogó erő volt.

Én olyan vagyok, hogy kiskorom óta azon vagyok, hogy minden rosszban keresem a jót, aminek legalább lehet örülni és nem fogadtam/ fogadom el azt, hogy ő csak úgy meghalt.

Tudom, hogy ennek is megvan a maga értelme, ha ezt megtalálom, nem érzem majd annyira borzasztóan kínkeservesnek.

Az egész eddigi életem minden kis útja, kereszteződése (mert úgy érzem sok volt) minden valamiért történt.Utólag mindig mindegyikben kerestem az okozatot, hogy igen, azért történt a válás, mert...

És mindenben megtaláltam.

Az, hogy anyu meghalt, arra sarkallt engem, hogy most már minden mindegy.

Azt csinálok, amit akarok, nem aggódik szegénykém semmilyen döntésemen.

Elkezdtem azt érezni, hogy egyedül szeretnék élni.

33 éves  vagyok, volt egy 10 éves kapcsolatom 16 éves koromtól kezdődően, aztán azután rögtön egy  másik hosszú kapcsolat,  a mostani, ez pedig 7 éve tart.

Soha nem voltam még szingli, soha nem éltem még egyedül, nem aludtam egyedül.

Úgy érzem ez kell nekem.

Nagyon szeretem a párom. Egymáshoz nőttünk a 7 év alatt, de a kapcsolatunk nem fejlődik semmilyen irányba. A gyerekvállalás történetem ismeritek.

Vettünk egy házat közösen 3 éve, imádom, csinosítgattam, otthonossá tettem, álomszép konyhám van, nagy kert, minden adott egy harmonikus élethez a kívülálló szemével nézve.

És én most azt találtam ki mindent hátrahagyok és elmegyek az ismeretlenbe, hogy egyedül éljek.

Nagyon nehéz, ez nem olyan döntés, hogy ma fél kiló kenyeret vegyek vagy egyet.

Igazán meg kell fontolnom, de az biztos, hogy nem vagyok most boldog, ugyanakkor egy nyugodt, biztos életem van.

Ti mit gondoltok arról, amit leírtam?

..