Helyzetjelentés

• Kicsit le vagyok maradva és bár nagyon sok blogon olvastam, hogy mekkora jó sorozat A híd, én még csak nemrég jutottam oda, hogy este a baba lefektetése után megnézzek egy- egy részt. A harmadik évadnál tartok és nagyon élvezem, bár soha nem nézek hasonló jellegű filmet, engem a két főszereplő vett meg, az ő kettősük annyira érdekes és szívmelengető, hogy ha helyettük más játszana, nem is nézném.

• Életemben eddig egy film érintett meg úgy, hogy teljesen lefagytam, az Ex machina legvége és most valamelyik nap  A híd 2. évadának utolsó része.Amikor - és innentől spoiler!! - Perille bent ragad a mosdóban a megfertőzött nővel és néhány perc alatt rá kell jönnie, hogy mindjárt vége az életének - ettől a jelenettől teljesen lehidaltam.

• A karácsony jól telt, babukával mindenféle rokon látogatáson túl vagyunk, ma megvolt a gyermekorvosi látogatás is a harmadik havi státusz alkalmával. Minden nap rácsodálkozom, hogy mekkora öröm ez a babuka nekem és ő tényleg az én kislányom, és szeret és én is szeretem...nagyon szeretem. Á, ezt nem lehet elmondani. Szinte fájdalmas, hogy létezik ekkora boldogság.

• Olvasok esténként- ismét Fekete Gyula könyvet, most Az orvos halála címűt, de még várakozik A fiatalasszony is a polcomon. Annyit olvasnék, de mindig csak este jutok oda, meg nekem az olvasás valahogy olyan, hogy csak késő este tudok olyan igazán beleélősen belefeledkezni. Meg amikor buszon ülök. Szerintem én vagyok kb. az egyetlen a buszon, aki még igazi könyvet olvas és nem a telefonját buzizza. Büszkén szoktam fogni, mert imádom, ha mások számára meglepő dolgot csinálok.

Édesanyám

A nagy szeretet a kislányom iránt sajnos nem jött rögtön.

Mit rögtön, néhány hete érkezett csak meg, de minden nappal erősebb és erősebb azóta.

Amikor még nem így volt,  olvastam egy mondatot valahol, ami annyira szíven ütött és nagyon sokat segített.

A kislányomnak olyan fontos vagyok én, mint nekem a saját édesanyám...

És basszus, anyukám már majdnem 3 éve nincs velem, de ezt a mondatot, mintha ő küldte volna, és ez rávilágított arra, mit is jelentek én Manófülnek.

(Elképesztő ajándék az élettől, hogy ilyen fontos lehetek - én - valakinek.)

Néha, amikor etetem őt, azt képzelem, hogy anyukám itt van velem, ott áll a hátam mögött és amikor én belenézek Manófül szemébe, anyukám is látja ugyanezt és őt is nézi...így könnyebb nekem egy kicsit, mert enélkül nagyon nehéz lenne, hogy Ő már nem láthatja ezt a csodát.

Megélni a pillanatot

Járok terápiára egy borzasztóan jófej pszichiáterhez és az ott eltöltött pillanatokat annyira élvezem, hogy mindig mikor vége van az órának és én kilépek az utcára, percekig nem tudom, hogy akkor most mi van, mára ennyi volt? :)

De tényleg, annyira régóta éreztem már, hogy nekem szükségem van erre, hogy beszélhessek kurva sokat magamról, a kis hülye gyerekkoromról, a kollégiumról, ahova 10 évesen és 24 kilósan beköltöztem, messzire elzárva a drága szüleimtől.

Meg mindenről... arról, hogy nem ismerem magam, annyira szeretném tudni ki vagyok én, szerethető vagyok-e, jófej barátnő lehetnék-e, kedves ember vagyok-e, szórakoztató vagyok-e.

:) És kiderült, hogy maximalista vagyok...ezt eddig nem is tudtam magamról basszus. :)

Anyuka lettem és a szülés után bekövetezett brutális depressziónak köszönhetem, hogy elkezdtem terápiára járni, amire már nagyon régen kellett volna, hogy végre megtaláljam a szorongásaim okát.

De én most olyan boldog vagyok, nyugodt és nincs bennem már olyan, hogy az életem egyszer csak el fog majd kezdődni, mert nem tudom, hogy elkezdődött-e azóta, hogy édesanya lettem, de azt hiszem igen, mert már nincs bennem ez az érzés, hogy majd egyszer biztosan elkezdődik.

Néha még mindig nem hiszem el, hogy én akkor most tényleg...van egy kislányom...aki ráadásul pont úgy néz ki, mint én ilyen apró koromban...egy csoda az egész....meg ahogy a párom...vagyis apa kezében látom...ahogy apa puszilja...na, ez mind a boldogság. :)

Minden a helyén

Sziasztok...ha jár még erre valaki...

Valamiért úgy éreztem, hogy újra jelentkeznék, ha esetleg valakit boldoggá tesz, hogy hall újra felőlem....

Ami elsőre eszembe jut, amiről írnék...számomra is hihetetlen...anyuka lettem.

Édesanya vagyok, a kislányom 10 hetes és gyönyörű, csodálatos kis tünemény.

Az apuka pedig az az ember, akivel áprilisban már 10 éve leszünk együtt...

Ha emlékeztek még, vettem egy lakást, elköltöztem tőle de ez a nagy szingli lét kb. másfél hónapig tartott, újra egymás karjában kötöttünk ki és úgy jöttem hozzá haza, hogy akkor most már legyünk egy család...és a sors úgy akarta, hogy egy hónappal később már a pocakomban volt Manófül...

Hihetetlen ez az egész.

Anyuka vagyok, amire mindig is vágytam....

Sajnos édesanyám nem láthatja már, de az élet már csak ilyen.

Szóval, ahogy a bejegyzés címe is mutatja: minden a helyén.

Voltak egyébként nehézségek a szülés után, nem volt minden egyszerű, de most már minden rendben van, erről talán majd egyszer mesélek nektek.