Két hete az van, hogy szorít a torkom és elég szar érzés, egy darabig a hipochonder énem azt mondta biztos valami rák, de aztán bevillant, hogy mivel tök olyan érzés, mint amikor visszaszorítja az ember a sírást, mi van, ha esetleg az van, hogy annyira elfojtottam már jó ideje mindent magamban és amúgy sincsen lehetőségem egy 2,5 éves kislány meg faszom koronajárvány mellett semmilyen feszültséget kiadni- mi van, ha csak annyi van, hogy kéne sírni egy jó adagot, mondjuk úgy közel 3 évnyit.
Aztán meg nem megy.
Próbáltam szomorú számokat is hallgatni, de úgy sem.
Inkább még azt érzem, hogy nem tudom kiélni a bennem rejlő érzéseket, gondolatokat, egyszerűen nincs lehetőségem a gyerek mellett annyit magammal lenni, hogy kicsit én legyek én.
Ha felidegesít valami vagy elszomorít, ott van a lányom mellettem, így hogy a francba tudnék asztalra baszni egy nagy adag mappát vagy bőgni egy jót...nem lehet.
A feszültséget meg biztosan látja rajtam, nem is kérdés.
Most 8 nap után elvittem anyósomhoz, 8 nap után van most kb 3 órám magamra (értsd a házimunka után, mert az mindig van).
És így jutottam ide a bloghoz, mert ez is nagyon jó, csak leírni, kiírni, mert beszélgetni sincs kivel továbbra sem, meg aztán ember nincs, aki engem meghallgatna, annyit tudok sokszor beszélni, - azon már csak cukin mosolygok, hogy a kislányom ebben is rám ütött, rengeteget beszél. :)
Köszönöm szépen sors, nagyon köszönöm hogy megadtad nekem, hogy anyuka legyek, még most is csak azt hiszem, hogy álom, de azért már eléggé sokallom, hogy lassan 3 éve ez az élet, hogy anyuka legyek, jöjj már el szeptember.
