Az van, hogy olyan régóta nem írtam semmit, hogy nem is tudom van-e értelme még írni.
Én magam imádom olvasni a blogjaitokat, és gondolom, mint másoknak is, nekem is vannak kedvenc blogosaim, akik ráadásul főként zártak, így aztán elég gyakran odakattintok, született-e új bejegyzés.
Mindegy is, most valamiért úgy érzem, talán írok pár szót.
Iszonyat nehezen, 8 hónap után megszereztem a jogosítványt másfél hete, de még nagyon sokat kell gyakorolnom ahhoz, hogy egyedül is ügyesen és ne szorongva vezessek.
Karácsony másnapján hazautazunk apukámhoz (40 km-re lakik) és úgy tervezem én fogok vezetni, már nagyon várom.
Tegnap este ahogy autóztunk a párommal karácsonyi bevásárlást intézni és sötét volt és a rádióban egy nem is szomorú szám szólt - én elképzeltem, hogy egyedül vezetek majd haza (mármint apukámhoz...szóval az még valahol "haza" nekem...) szóval elképzeltem, hogy egyedül vezetek majd haza és akkor így begurulok a szülői ház udvarára, mellettem a párom, hátunk mögött a kislányunk - és akkor elkezdtem sírni.
Csak sírtam némán, mert arra gondoltam, mennyire büszke vagyok magamra, hogy megcsináltam ezt a szutyok jogosítványt, amit soha nem tudtam elképzelni és a családom se, és persze anyukám miatt sírtam, aki ezt már nem látja, nem tudja.
De tervezem, hogy a karácsonyi ebéd előtt kigurulok a kocsival még a temetőbe, hogy újra odaállhassak anyukám elé a kislányommal. Május óta nem jártam arra és nem is tervezem, hogy túl gyakran kimegyek.
Amiről még írni akartam, hogy a szomszéd városban pár hete indult egy gyászfeldolgozó csoport, amire én is jelentkeztem és eddig három alkalommal voltam.
A többiek szerintem sokkal szomorúbbak nálam, de úgy gondolom rám is rámfér ez az egész.
Elég sokat beszélek, még olyan is van, hogy így kb. átveszem a csoportvezetőtől az irányítást és én kérdezek a csoporttársaktól.
Én jól vagyok hozzájuk képest, de azért csak annyira, hogy eddig sikerült mindhárom alkalommal sírnom is. Szóval úgy gondolom ez egy nagyon jó lehetőség, hogy részt vehetek egy ilyen foglalkozáson, és az is enyhíti a másik fájdalmát, hogy látja, hogy a másiknak sem könnyű és van bennünk valami közös.
De, hogy nem csak szomorúságról írjak.
Nagyon szerencsés és boldog ember vagyok, hogy a kislányom anyukája lehetek.
Meg aztán, hogy olyan párom van, akivel közel 11 év után is nagyon jó a kapcsolatunk és annyira jó érzés egy család tagjának lenni, sajnos megöregedtem annyira, hogy azt kell, hogy mondjam, hogy osztom az öreg nénik szavát, hogy a család a legfontosabb az életben.
Köszönöm a sorsnak.
