Beszélni

Az érzés, amikor annyira felhívnék valakit, hogy beszélhessek neki arról, ami bennem van, és nincs kit...
az nagyon szar.

A halálról

Emlékként megosztom itt magamnak, hogy tegnap életem első egyedüli vezetése egy régi, nagyon kedves kollégiumi nevelőtanárom, Marcsi néni temetésére tartott.

Aki mindössze 53 évet élt, és család nélkül halt meg, a rákot már több alkalommal elszenvedve, harcolva vele.

Ma, amikor a gyerekemtől alig tudtam megfőzni a paprikás krumplit, mert a konyhában szétszórt egy kisebb kosár aprópénzt, majd a lábamba kapaszkodva tizenkettedszerre sem hagyta, hogy folytassam a főzést, mindeközben, én idegbajt kapva, hogy nem tudom végezni a kislányomtól a főzést, a dolgom, és a faszom kivan, hogy kupi is van és mindjárt vendégek is jönnek.

Egy pillanatra megállt a kezemben a fakanál és arra gondoltam, hogy rohadjak meg, ha ez a legnagyobb bajom. Akkor örüljek.

Drága jó Marcsi nénihez képest épp egy csodálatos napot, délelőttöt élek át, mindjárt ebédelek egy finomat, mert nincs gyomorrákom és még egy gyönyörű kis bogáncs kislányom is van és mindjárt beugrik látogatóba hozzám apukám, aki még szintén él.

Akkor megnyugodtam.

Isten veled Marcsi néni! 

Idei első poszt

Megvolt a karácsony is, megvolt a sikeres vezetés is apukámhoz és anyukámhoz is a temetőbe, pont, ahogy azt előre elterveztem.

Jó dolog ez, hogy megtanultam vezetni, de még nagyon sokat kell gyakorolnom, hogy ne féljek annyira közben.

Nagy szabadságot ad.

Furcsa, mert a karácsony is eltelt, egész jól túléltem, már nem is annyira volt a fejemben, hogy akár anyukámat is megölelhetném, miközben átadnék neki egy karácsonyi ajándékot - ez már úgy nem is volt meg - ez nagyon jó.

De aztán január első napjaiban elmentem a foglalkozásra és kicsit újra felszakadt minden.

Ott van ez még bennem, talán nem is olyan mélyen.

De már 4 éve lesz a jövő héten, hogy elveszítettem őt.

Az idő gyógyít, azzal gyógyít, hogy egyre több olyan pozitív élmény szűrődik be a napjaimba, amikor ő már nincs ott és mégis tud pozitív lenni valami.

Ma az ütött szíven, amikor Milonkánál olvastam, hogy a szülei milyen boldogan és meghatottam fogadták a jó hírt, hogy babát vár a lányuk. Ezt elolvastam és egy pillanatra visszagörgettem az időt, ez hogy is volt nálam.

Apukámnak könny szökött a szemébe, anyukám már nem lehetett ott, ez is egy nagy veszteségem, de olyan jó, hogy ezt már így el is felejtettem, pedig ott, akkor ez pokoli fájdalom volt.

Nem annyira akarom, hogy ez a blog folyton valami szomorúságról szóljon, de valahogy így adja magát.

Az elején ugye arról szólt, hogy sokáig nem lehettem anyuka, folyton ezen keseregtem.
Azóta meg anyukám hiánya a téma mindig.

De jó ez így, a gyászfeldolgozón is említettem, hogy van nekem egy blogom, ahol kiadhatom a fájdalmam.

Ha ez nem lenne, miről írnék?

Végiggondolom.

Írhatnék arról is, hogy minden kerek, amióta anyuka lettem, de ez sem annyira rózsaszín, mint ahogy sokan úgy mutatják.

Igenis hiányzik a régi életem. Hiányzik, hogy újra dolgozó nő legyek, aki-reggel magát szépen kicsinosítva -elindul munkába, hogy ott sikerélményeket szerezve, este magára büszkén hazajöhet és megérdemelten kipihenheti a napját.

Szeretem a változásokat, jövőre visszamegyek dolgozni, nagyon hiányzik a munkahelyem, a társaság, a felnőtt emberek társasága, a hasznosság érzése.