Már majdnem egy éve nem írtam ide.
Visszaolvasgatva semmi nem is változott az életemben.
Ma is utálok vezetni, itthon vagyok a kislányommal és hétfőn 5 éve lesz, hogy anyukám meghalt.
Vasárnap leszek 38 éves. De most már nem zavar különösebben a korom, mert arra jutottam, hogy testalkatilag kis tinilánynak nézek ki most is, így nem vagyok emiatt a szám miatt szomorú, mondhatnám úgy is, hogy elégedett vagyok a külsőmmel.
Megmondom őszintén, nem élvezem már nagyon régóta, hogy csak az anyuka szerep jut nekem, szeptemberben lesz óvodás a kislányom és iszonyatosan várom mosollyal az arcomon ezt az új időszakot, végre elmondhatom most már, hogy - idén megyek vissza dolgozni.
Biztos emlékeztek még arra, hogy ezt a munkahelyemet nagyon szerettem, igazán önmagam voltam ott, úgy viselkedhettem, mint kb itthon, a főnökömet is nagyon szeretem és sírni tudnék, ha arra gondolok, hogy mindazt a közeget, ami ott körbevett, visszakaphatom majd ősztől.
Bár arra ébredhetnék már holnap, hogy ott tartunk.
Nagyon szeretem a kislányom persze, de néha úgy érzem magam, mint aki jócskán elvesztette útközben önmagát, a saját vágyait, a saját kis személyiségét, a szerethetőségét - ez, mindez, valahol ott maradt a munkahelyem még 2018. nyarán.
Itthon anya vagyok, a nő, aki mindent megold, mindig türelemmel próbál a gyerekéhez fordulni, egy nap ezerszer is elolvassa ugyanazt a mesét, pelenkáz, tejet töröl a konyhaasztalról, - és persze, bevallom eléggé elhagytam magam. Nyilván nincs hova felöltözni, itthon nem vagyok olyan nő, amilyen voltam és amilyen lenni szeretnék.
És nem azért, mert itthon nem tehetném meg, hogy csinosabban felöltözzek vagy készítsek egy szép konytot, mert biztosan igen, de valljuk be mégsem.
Szóval nagy reményekkel tekintek előre, hogy újra dolgozhatok majd, bár biztosan nem lesz egyszerű, mert egy óvodás gyerek vár majd itthon, nagy dolgok ezek, furcsa a gondolat, hogy lesz egy óvodás kislányom. :)
