Ma délelőtt teljesen véletlen megtudtam, hogy az a postás, aki a kislányom születése előtt a mindennapjaim része volt, mert minden nap én vettem át tőle a sok levelet a munkahelyemen, és minden nap megvitattam vele, hogy most megint épp nincs rá jó idő (vagy esett vagy 40 fok meleg volt) és mindig volt egy kedves szava, mosolya - ma délelőtt megtudtam, hogy ez a kedves postás, idén januárban mindösssze 54 évesen meghalt.
Teljesen ledöbbentett a hír.
Hova lesz az élet.
Minden nap dolgozott, minden nap találkoztunk.
Ismétlem, minden nap dolgozott és egyszer csak nincs többé.
Anyukám pont ugyanez, minden egyes kibaszott nap dolgozott, aztán 54 évesen meghalt.
Én ezt nem tudom hova tenni.
Az ember azt gondolja, hogy így kb 80 évig él, aztán meg... ez.
Elkeseredtem, aztán fogtam a gyerek kezét, kimentünk az udvarra és a nagyon szép, rózsaszínen virágzó muskátlimból szaporítottunk néhány másikat. Együtt csináltuk, a végére, megtanítottam neki a szaporítás szót (erről még nem volt szó), megtanítottam, hogy utána gyorsan meg is kell öntözni és akkor majd egyszer csak szép nagyra és terebélyesre nő, és jövő nyáron már nem csak egy kis rózsaszín muskátlink lesz, hanem legalább négy.
Ha még élünk. Mert sajnos már semmiben nem lehetek biztos.
(Megjegyzés: Már megint túl komolyan veszem az életet, pedig valójában egy nagy rakás szar az egész. )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése