Azért mit ne mondjak, sajnos ez se a legjobb időszakom.
A gyerek ovis lett persze, de nyilván már többet van itthon, mint az oviban volt, folyton beteg én már nem tudom azt elképzelni, hogy majd egyszer meggyógyul mondjuk úgy egy egybefüggő hétre és újra vihessem minden nap.
Tökéletesen megértem a rohadék főnökömet, hogy kirúgott, hogy a francban tudnék dolgozni egy óvodás mellől ?!
Mindig remélek, hogy jön a jó időszak, aztán újabb fos.
Nagyon vártam, hogy dolgozhassak végre, de
1. kirúgtak
2. a gyerek bár ovis, de minden nap itthon van, mert beteg és én már annyira nem akartam vele lenni minden nap (már nagyon kevés vagyok neki) és minden nap újra és újra lekötni és játszani és elváltoztatott hangon olvasni és válaszolni a millió kérdésre, és újra könyörögni, hogy ismét fújjuk ki az orrát, hogy menjünk fogat mosni és ...ennek a felsorolásnak nincs vége.
Én akartam, igen, én.
De annyira akartam már egy kicsit újra a felnőtt, dolgozó Lili lenni, nem az anyuka, aki újra és újra csak a gyerekével tölti a napokat és megpróbál a legjobb lenni és megpróbálja a lehetetetlent, hogy a gyereke ne érezze azt, amit épp rejteni próbál - azt a sok feszültséget, ami már megint bennem van, mert bár eljött a szeptember, semmi nem változott.
Néha nincs kedvem reggel felkelni és csak fekszem és arra gondolok, mennyire szeretek aludni és a világon nincs ennél jobb dolog, mint aludni és nem a gondolataimmal és az életemmel lenni.
Sötét gondolatok, de magamhoz őszintének kell lennem, ez most nem jó időszak.
