Zoknik, könyvek, hála, szeretet

A napokban kocsival elmentem beiratkozni a Munkaügyi Központba, ha már így alakult, de nem bánom, kicsit élvezem is, hogy amikor végre oviban van a kislányom, teljesen belefeledkezhetek az itthoni dolgaimba úgy, hogy a saját tempómban csinálhatom és nem kell folyton abbahagyni legyen az házimunka, főzés, jövő tervezgetése, semmittevés.

Szóval amíg a gyerek oviban volt, intéztem az ügyeim és volt egy kis időm beszaladni egy nagy ruhaboltba, ahol igazából nem akartam semmit, csak úgy voltam vele, ha bármivel szerelembe esek, azt magammal viszem.

Mi az ahol ilyenkor mindig kikötök? A gyerek cuccoknál. :)

Mindig. Bárhova megyek, legyen az ruha- vagy könyvesbolt, bármi, mindig pár perc alatt ott vagyok és azt nézem, minek örülne az én Manófülem.

Vettem neki jó pár új zoknit, mindenféle cukit, meg praktikusat, meg kis harisnyákat és nagy örömmel álltam be fizetni a kasszához.

Ennél nagyobb örömet csak az okoz, amikor az oviból hazaérve megtalálja és nagy örömmel, mosollyal az arcán kibontogatja - igen, egy zokninak is lehet így örülni. (Persze, mert az egyiken egy kis róka is volt, azt felhúztam a kezemre, és indulhatott is a bábozás, egész este kacagott a kis rókának és kérdezgette őt.)

Plusz kapott két könyvet is, amit pedig adományboltban vadásztam neki.

De a lényeg, amit ezzel kapcsolatban szívmelengetően az arcomba tódult, az az volt, hogy mivel én 10 évesen kollégista lettem, keveset voltam otthon, és időnként elmentünk ruhákat is venni, de olyan milliószor fordult az elő, hogy drága édesanyám mindig vett nekem valamit. De mindig. Hazamentem hétvégén és ott volt egy új sál vagy egy melegítőnadrág vagy egy ceruzakészlet...vagy egy meskönyv. Bármi.

Mindig vett nekem valamit,mindig gondolt rám, és én nagyon hálás voltam, de amikor nagyobb lettem, emlékszem, hogy lelkiismeretfurdalásom volt, hogy miért költi rám a pénzt, szegény anyukám, már megint költött rám. Ez így bennem volt.

Egészen a keddi zoknivásárlásig, amit az én kislányomnak vettem.

Ott, a boltban megvilágosodtam.

Ezek, neki is ugyanolyan örömök voltak, mint nekem.

Az, hogy adhatott valamit, vett nekem valamit, annyira természetesen jött belőle, ahogy most belőlem is.

Már nincs lelkiismeretfurdalásom, mert költött rám.

Tudom, hogy egyszerűen csak nagyon de nagyon szeretett.

Az élet egy körforgás, egy hála, egy szeretet halmaz, szerencsés vagyok, hogy mindkét oldalon állhatok, állhattam anyukám kislányaként, és állhatok a kislányom anyukájaként is .

A két könyv, amit egy adományboltban vadásztam összesen 400 Ft-ért.

Rengeteg pöttyös könyv volt még ott, ha egyszer lesz lehetőségem, visszamegyek, mire kiskamasz lesz, lesz mit lekapnia a polcról, remélem így lesz, hiszen én is így csináltam először azokat olvastam, amiket otthon találtam (Berkesi András, Szilvási Lajos regényeket), nagy felelősség (meg móka ) ez is, hogy összeállíthatok olyan könyveket, amiket neki szánok...jaj csoda ez az élet néha...tudjátok. 

Érzések

Nincs kedvem jelentkezni, nincs kedvem elemezni az elmúlt heteket, amiben volt bőven szorongás, egy csomó szemcsepp, egyszer egy szem  nyugtató éjszakára, összeomlás élmények.

Most jobb, bár beteg vagyok, a gyerek alig ovis, mindig itthon van, most már én és apja is betegek vagyunk, nekem végre lezárult a munkám, magam mögött hagytam a régi munkahelyem, az álom munkahelyre nem vettek fel, bár minden változatlan, mert mivel a gyerek folyon beteg, nem is tudnék mellőle dolgozni. Vagy még nem tudom hogy lesz.

A rossz heteimről nem akarok írni már.

Arról akarok írni, hogy voltam 20 éves érettségi találkozón, ahol csodálatosan éreztem magam, önmagam voltam, nem az elnyomott, csendes, visszahúzódó kis megszeppent lány, aki abban a 8 évben voltam, amíg oda jártam.

El is meséltem az osztálytársaknak, hogy nem tudom hogyan emlékeznek rám, de én ma már egy nagyon nagyon beszédes ember vagyok, aki folyton csak mondja és mondja, és a kollégium egy nagy görönygöt tett elém, amit azóta is tolok, de most, hogy 20 év után lehetőségem volt bekukkantani az egykori kollégiumi szobámba basszus, és azt is le is fényképezhettem... kicsit jobb.

Érdekesség, hogy miután hazaértem az osztálytalálkozóról és a gyereket is szépen lefektettem, lefeküdtem és a szívem este 10-kor ezerrel elkezdett verni, gyorsan és nagyon intenzíven és ezt csinálta egész éjszaka és reggel is erre ébredtem, addigra már bele is törődtem, hogy most ezt csinálja, bár az okát nem értettem - lehet felzaklatott a kollégium látványa, nem tudom, de ennek a heves szívdobogásnak az vetett véget, hogy reggel felkeltem és megláttam, hogy megint tiszta vérben úszik a bal szemem. Na, akkor abbamaradt és akkor lett a szemem a szorongásom tárgya, a szívverés helyett.

Vannak bajok, tudom.

A gyerekem születése óta, nem igazi minden, azóta szorongok kisebb nagyobb intenzitással, de most, hogy végre munkahelyre sem kell még bejárnom, és a gyerek is ovis lesz talán egy hónapban mondjuk 7 napot a 20-ból, abban a 7 napban talán foglalkozhatok majd magammal.

Ami aztán vagy jó lesz vagy pont nem.

De boldogság is van, mert úgy érzem vannak barátaim.

Bár nem lányok, mind fiú, de ennek is örülni kell.

Azért még annyit megjegyeznék, hogy ha sok pénzem lenne, minden héten ott ülnék a pszichiáteremnél és csak beszélnék és beszélnék és szeretném, ha minél többször azt mondaná, hogy nincs velem semmi baj, vagyok én is valaki, lehet engem szeretni, értékes vagyok.

Összességében:

Negatív: fostalicska heteken vagyok túl, többször éreztem azt, hogy bár meghalnék reggelre (igen, tudom, ez már nagyon gáz, de legalább most már messze nem érzem ezt - mellesleg szeretek őszinte ember lenni, így ezt is be kell vallanom).

Pozitív: az osztálytalálkozó 

És annak megmutatása, hogy ki lett belőlem, nem vagyok az a csendes kislány, akit bárki eltaposthat, odébb lökhet, nem mer megszólalni, nem, nem ez vagyok.

Valaki más vagyok. Más problémákkal, egy örökké tartó és  soha meg nem szűnő édesanyám utáni sóvárgással illetve annak szomorúságával, milliónyi szorongással, szívcsordulásig telt szeretettel és hálával, hogy anyukája vagyok az én egyetlen kislányomnak, egy magában örökké kételkedő ember, aki fogalmam sincs miért érzi, hogy értéktelen, nem feltétlen szerethető, boldog párkapcsolatban élő, munkanélküli anya.