Érzések

Nincs kedvem jelentkezni, nincs kedvem elemezni az elmúlt heteket, amiben volt bőven szorongás, egy csomó szemcsepp, egyszer egy szem  nyugtató éjszakára, összeomlás élmények.

Most jobb, bár beteg vagyok, a gyerek alig ovis, mindig itthon van, most már én és apja is betegek vagyunk, nekem végre lezárult a munkám, magam mögött hagytam a régi munkahelyem, az álom munkahelyre nem vettek fel, bár minden változatlan, mert mivel a gyerek folyon beteg, nem is tudnék mellőle dolgozni. Vagy még nem tudom hogy lesz.

A rossz heteimről nem akarok írni már.

Arról akarok írni, hogy voltam 20 éves érettségi találkozón, ahol csodálatosan éreztem magam, önmagam voltam, nem az elnyomott, csendes, visszahúzódó kis megszeppent lány, aki abban a 8 évben voltam, amíg oda jártam.

El is meséltem az osztálytársaknak, hogy nem tudom hogyan emlékeznek rám, de én ma már egy nagyon nagyon beszédes ember vagyok, aki folyton csak mondja és mondja, és a kollégium egy nagy görönygöt tett elém, amit azóta is tolok, de most, hogy 20 év után lehetőségem volt bekukkantani az egykori kollégiumi szobámba basszus, és azt is le is fényképezhettem... kicsit jobb.

Érdekesség, hogy miután hazaértem az osztálytalálkozóról és a gyereket is szépen lefektettem, lefeküdtem és a szívem este 10-kor ezerrel elkezdett verni, gyorsan és nagyon intenzíven és ezt csinálta egész éjszaka és reggel is erre ébredtem, addigra már bele is törődtem, hogy most ezt csinálja, bár az okát nem értettem - lehet felzaklatott a kollégium látványa, nem tudom, de ennek a heves szívdobogásnak az vetett véget, hogy reggel felkeltem és megláttam, hogy megint tiszta vérben úszik a bal szemem. Na, akkor abbamaradt és akkor lett a szemem a szorongásom tárgya, a szívverés helyett.

Vannak bajok, tudom.

A gyerekem születése óta, nem igazi minden, azóta szorongok kisebb nagyobb intenzitással, de most, hogy végre munkahelyre sem kell még bejárnom, és a gyerek is ovis lesz talán egy hónapban mondjuk 7 napot a 20-ból, abban a 7 napban talán foglalkozhatok majd magammal.

Ami aztán vagy jó lesz vagy pont nem.

De boldogság is van, mert úgy érzem vannak barátaim.

Bár nem lányok, mind fiú, de ennek is örülni kell.

Azért még annyit megjegyeznék, hogy ha sok pénzem lenne, minden héten ott ülnék a pszichiáteremnél és csak beszélnék és beszélnék és szeretném, ha minél többször azt mondaná, hogy nincs velem semmi baj, vagyok én is valaki, lehet engem szeretni, értékes vagyok.

Összességében:

Negatív: fostalicska heteken vagyok túl, többször éreztem azt, hogy bár meghalnék reggelre (igen, tudom, ez már nagyon gáz, de legalább most már messze nem érzem ezt - mellesleg szeretek őszinte ember lenni, így ezt is be kell vallanom).

Pozitív: az osztálytalálkozó 

És annak megmutatása, hogy ki lett belőlem, nem vagyok az a csendes kislány, akit bárki eltaposthat, odébb lökhet, nem mer megszólalni, nem, nem ez vagyok.

Valaki más vagyok. Más problémákkal, egy örökké tartó és  soha meg nem szűnő édesanyám utáni sóvárgással illetve annak szomorúságával, milliónyi szorongással, szívcsordulásig telt szeretettel és hálával, hogy anyukája vagyok az én egyetlen kislányomnak, egy magában örökké kételkedő ember, aki fogalmam sincs miért érzi, hogy értéktelen, nem feltétlen szerethető, boldog párkapcsolatban élő, munkanélküli anya.