Tudok-e még írni?

 

Arra gondoltam a napokban, hogy mi lenne, ha újra írnék.

Olyan hirtelen eltűntem és nem is volt szükségem a blogra, ezért nem is írtam.

Most teszek egy kis életjelet.

Sajnos ismét munka nélkül vagyok, bár remélem nem sokáig már.

A múlt héten egyik nap elmentem a városi nagy könyvtárba, volt egy kis listám könyvekről, amiket el akarok olvasni, sajnos a legfontosabb épp nem volt bent, feliratkoztam rá és, hogy ezt megtehessem szóba kellett elegyednem egy épp ott lévő kedves könyvtáros hölggyel, aki nagyjából korombéli volt.

Kedves volt, nagyon nyitott és zárkózott is egyszerre.

Érdekes volt, mert a jelleméből egyből levágtam, hogy introvertált, kissé félszeg típus, de aztán felém valahogy olyan nyitott lett azonnal.

Olyan jó volt beszélgetni vele, még ha csak pár szót is, ebből is látszik, hogy mennyire nem ér mostanában semmilyen inger (munkahely hiányában), hogy miután hazajöttem olyan kellemes érzés maradt bennem, hogy beszélgettem valakivel, ráadásul képzeljétek, nem ismerte Edith Eva Eger-t - ezen mondjuk kissé meglepődtem, de empatikus ember lévén nem mutattam ki, hiszen ő sem ismerhet mindenkit, hiszen én sem.

De amúgy én sem változtam. 

Továbbra is egy szorongó ember vagyok, most már felismerten alacsony önértékeléssel, apukámmal épp összeveszésben lévő, kislányát iszonyúan imádó anyuka, aki nagyon szeretné ha az élete karrier része is kikerekedne végre.

De igen...egészség legyen, mert ha az nincs, semmi nincs.

Micsoda világ ez...nem is kell azon csodálkozni, hogy úgy érzem totál örömtelen vagyok és kiüresedett és semmi motivációm nincs az életre és minden amit eddig tettem teljesen hiábavaló és fölösleges volt.

Ösztön

Pablo Neruda:Egy himnusz az élethez

lassan meghal az,

aki soha nem megy útra,

aki nem olvas,

aki nem hallgat zenét,

aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát

lassan meghal az,

aki elvesztette önszeretetét,

aki nem fogadja más segítségét

lassan szokásainak rabja lett,

aki mindig ugyanazt az utat járja,

aki soha nem változtat támaszpontot,

aki nem meri öltözete színét cserélni

vagy soha sem beszél ismeretlenekkel

lassan meghal az,

aki elkerüli a szenvedélyt

és az izgalom örvénylését,

amely a szeme fényét gyújtja

és gyógyítja a szív sebeit

lassan meghal az,

aki nem tudja célpontját változtatni

mikor boldogtalan

a munkában vagy szerelmében,

aki nem mer veszélyt vállalni

az álmai megvalósítására,

élj most!

légy merész ma!

cselekedj mindjárt!

Ne hagyd magad lassan meghalni!

Ne vond magadtól meg a boldogságot!

(Somlyó György fordítása)

Ez a vers és bizonyos sorai jártak a fejemben végig, amikor úgy döntöttem, hogy bár igaz, hogy az otthonomtól gyalog 2 percre találtam magamnak egy jónak tűnő irodai munkát, mégis fel kell mondanom néhány nap után, hiába minden.

Többször sírtam, amíg ott dolgoztam és amikor a kislányom azzal fogad, a munkából hazaérve, hogy -Anya, ma sírtál a munkahelyeden? - akkor azért biztos lehetek abban, hogy nem jó helyen vagyok ott, a gyerekemnek egy kiegyensúlyozott, vidám, életét szerető anyára van szüksége, nem erre az árnyékra (megjegyzem, leszek ilyen valaha? :)

Nem éreztem magaménak ezt az állást több szempontból, és folyton ez a vers villogott a fejemben, mely szerint

. meghal az, aki nem meri öltözete színét cserélni

Érdekes módon, ez alatt a pár nap alatt, amit ott töltöttem, olyan ruháimat hortam, amiket utálok, sőt még a bögrét, amit teának bevittem, azt is utálom, haza is hoztam bár, de bebasztam a konyhaszekrény belső zugába, ne is lássam.

.meghal az, aki nem tudja célpontját változtatni, mikor boldogtalan a munkában

Igen. Jelenleg nincs más munka kilátásban, de ez az egy életem van, és ha a napjaim úgy telnek, hogy arra gondolok, annak a jó, aki már meghalt, akkor nagy baj van, észre kell vennem az érzéseimet, hallgatnom kell a belső hangomra.

És tartom magam a vershez, ami már máskor is kihúzott a bajból, amikor elvesztettem az önszeretetem és mindig figyelmeztet arra, miket kell szem előtt tartanom.

Az én sorsom meg van előre írva, (legalábbis én így élek, hogy ezt érzem) ebből a mostani dolgoból azt tanultam, hogy nem csak én vagyok a világomban, a kislányom mindent lát belőlem, azt akarom, hogy olyannak lásson, akire jó néznie és vidámságot, pozitív életszeretetet sugározzak felé.

Hála

Sírva megölelni azt az embert, akiről biztosan azt gondoltam, hogy meg fog halni.

Ma találkozhattam újra azzal az ismerősömmel, akiről nemrég írtam, hogy mennyire beteg lett egyik pillanatról a másikra, végül pedig szerencsésen meggyógyult.

Ma találkoztam vele. 

Már a hozzá vezető úton elkapott a sírás, és amikor bementem hozzá, szinte beszélni sem tudtam csak remegtem meg sírtam.

De ez olyan élmény volt, amiről nem is lehet szavakkal beszélni, mert még azóta is a hatása alatt vagyok az egésznek, soha nem éreztem még ilyet, életemben most ért először ilyen érzés.

Hiszen, ha valakim meghalt, az mindig végleges esemény volt, akkor az ennyi volt.

De most, hogy egy ilyen "meg fog halni élmény" után újra megölelhettem valakit...nincsenek szavaim...katartikus, csodálatos.

Ma nagyon rossz kedvvel kezdtem a napom, de ezután a találkozó után, csordultig van a szívem örömmel és minden gondom tovaszállt.

Mi van

Volt itt minden mostanában, de nem tudom az okát, hogy miért nincs kedvem ezeket már megírni.

Érdekes, hogy általában, amikor nagyon szomorú vagyok, de már tényleg nagyon fos minden, azt nem bírom itt megírni.

(Így volt ez a szülés utáni depressziómmal is, arról még azóta sem tudtam írni és azt hiszem azért nem, mert aki még nem járt ilyen cipőben, az sajnos hóbortos női picsogásnak hinné, pedig, amikor már öngyilkos gondolataim is voltak, nagyon nem tűnt sétagaloppnak - és hallottam már olyat, aki élből elutasítja és nem létező dolognak tartja a szülés utáni depressziót, na, nem imerek más dolgot, ami ennyire ki tud hozni a sodromból - szóval erről nem tudok írni. )

Egy borzasztóan kedves, számomra - mint most kiderült - nagyon fontos személy került kórházba nemrég coviddal,  és pillanatok alatt a lélegeztetőgép után mesterséges altatásba helyezték... rengeteget sírtam miatta.

Én már temettem, (ez nem volt kérdés számomra, hogy nem éli túl) amikor megtudtam róla ezt a hírt, aznap írtam neki messengeren, csak annyit, hogy nagyon szeretem és gyógyuljon, meg hamar - de tudtam(!) teljesen tudtam, hogy a kis chat fej (vagy mi az) már nem fog leugrani a szövegem mellé, mert meg fog halni és napról napra lentebb került a chateléseimben a kis arca, hisz más üzenetek jöttek elé, akikkel épp beszéltem.

Múlt héten, egyik nap arra keltem, hogy azt éreztem, nem fog mégsem meghalni és pár óra múlva jött egy ismerőstől az információ, hogy felébredt, jobban van, mosolyog, majd hamarosan a lélegeztetőgépról is levették. (De én ezt hogyan éreztem meg...nem tudom.)

Ma reggel, pedig csoda történt, mert írt nekem üzenetet....!

Arra az üzenetemre, amiben biztos voltam, hogy egy halott embernek írom és soha nem ér már célba....

Most újra ő a legelső kis arc az üzeneteim közt és még most sem hiszem el...

A legboldogabb akkor leszek, amikor majd (remélem hamarosan) megölelhetem és elmondhatom neki, hogy a telefonomon azért van róla egy kép elmentve, mert amikor biztos voltam benne, hogy meghal, gyorsan lementettem egy képét, hogy majd elő tudjam hívni és kitegyem a szobámban, hogy tudjak rá majd mindig emlékezni.

Nem vagyok jó passzban és igazából nem  is tudom az okát.

Sokat sírok is, hiányzik mindenki, aki már nincs velem, anyukám, nagymamáim, a gyerekkorom, a gyökereim.

Életjel

Igazán megmutatja mennyi szabadidőm van, hogy a naptárban este átnézve megrémülve tapasztaltam ( és kissé megnyugodva nyugtáztam teljes lemerülésem okát), mely szerint a kislányom októberben összesen 4 (!) napot volt óvodában, a többit itthon töltötte, ráadásul úgy, hogy ebből csak én, egy közel 3 és fél hetes borzalmas megbetegedéssel küzdöttem és próbáltam úgy ellátni a családot kajával, tiszta ruhával, a gyereket játékidővel, meg egyebek.

Ma reggel elvittük óvodába, gondolom maximum 4 napnál most sem fog többet kibírni, kicsit lelkiismeretfurdalásom is van, hogy itt blogolok, miközben kurvára takarítanom kellene a fürdőszobát, megmosni a rohadt zsíros hajam (még jó, hogy reggel sapkában lehettem, mikor elvittük óvodába, nem láthatták, hogy anyuka milyen ápolt).

Aztán mi van még...hajmosás, ja igen, majd hennázás, ruhák rendbetétele a szekrényekben, okmányirodába, gyógyszertárba menni,  felmosás végre az egész házban (megjegyzem amikor még nem volt gyerekem, ezt minden szombaton megtettem, de most basszus, hihetetlen mennyire nem jut erre idő, mint ahogy magamra sem.)

De nem akarok panaszkodni, tudom, hogy másnak is ilyen ez, de attól még elképesztő, hogy mennyire nem azt az életet és úgy élem, ahogy én szeretném, és ez sajnos egy állandó frusztráltságnak ad otthont bennem.

Valahogy mégis tudtam 2 dologra időt kiszorítani, az egyik, hogy a házunkban csináltam egy nappalit, ami eddig nem volt, és próbálom a kis tárgyaimmal minél otthonosabbá tenni, imádom a lakberendezést vagyis inkább otthonosságnak mondanám, esküszöm, amikor a gyereknek olyan könyvből olvasok, ahol a kis nyuszinak van egy kis háza, konyhája,  azon is el tudok varázsolódni, hogy milyen otthonos kis terítője, és gyertyája van az asztalon. :)

A szívmelengető rész:
Szóval, így 12 év után kiderült, hogy a páromnak és nekem van egy közös hobbink (!) (bár van több is, de ez most újdonság), mégpedig a kerámiázás, agyagozás.
A helyi művelődési házban 2 hetente van lehetőség elmennünk és bármit alkothatunk, amit aztán száradás után kifestünk és kiégetnek, bemázaznak nekünk.
Erre a másfél órára áthívtam az amúgy nagyon elfoglalt régi kolléganőmet, hogy vigyázzon a kislányunkra, amíg mi egy kicsit flow-ba kerülhettünk, és igen, megint fantasztikus élmény volt... :)

Már vettünk agyagot itthonra is, de persze időnk nincs semmi, hogy agyagozzunk a gyerek nélkül, így aztán vele együtt szoktuk néha elővenni, de persze a gyerek egyikőnket teljesen leköti, a másikunk tud addig  valamit alkotni. De tetszik neki is, volt már, hogy egy este szólt, hogy "Anya, megint agyagozzunk!" :)

Fejlesztem a kis kreativitását, most tettem fel néhány új dísztányért a falra, és azokat is egyből észreveszi és egytől egyig megdicséri, hogy milyen szép.

Ilyenkor azért mosolyog a lelkem...

Meg sokszor azért, mikor mindig megsimogat, megölel, kis szeretetgombóc (amellett, hogy sokszor rettentően fárasztó és sokat csüggedek azon, hogy basszus, mennyire nehéz ez a  szülőség dolog.)

Az egyik fali képem, amit egy gyönyörű horgolt kis terítővel készítettem, itt már a festés előtti fázis látható.

 

A nappali...imádok itt ülni, szemben a kis csúnya tányérjaimmal és meginni a kávém (a háttérben nem látható a sok gyerekjáték, mert már itt is az van, de azért próbálom tartani a nappali jellegét. :)

Zoknik, könyvek, hála, szeretet

A napokban kocsival elmentem beiratkozni a Munkaügyi Központba, ha már így alakult, de nem bánom, kicsit élvezem is, hogy amikor végre oviban van a kislányom, teljesen belefeledkezhetek az itthoni dolgaimba úgy, hogy a saját tempómban csinálhatom és nem kell folyton abbahagyni legyen az házimunka, főzés, jövő tervezgetése, semmittevés.

Szóval amíg a gyerek oviban volt, intéztem az ügyeim és volt egy kis időm beszaladni egy nagy ruhaboltba, ahol igazából nem akartam semmit, csak úgy voltam vele, ha bármivel szerelembe esek, azt magammal viszem.

Mi az ahol ilyenkor mindig kikötök? A gyerek cuccoknál. :)

Mindig. Bárhova megyek, legyen az ruha- vagy könyvesbolt, bármi, mindig pár perc alatt ott vagyok és azt nézem, minek örülne az én Manófülem.

Vettem neki jó pár új zoknit, mindenféle cukit, meg praktikusat, meg kis harisnyákat és nagy örömmel álltam be fizetni a kasszához.

Ennél nagyobb örömet csak az okoz, amikor az oviból hazaérve megtalálja és nagy örömmel, mosollyal az arcán kibontogatja - igen, egy zokninak is lehet így örülni. (Persze, mert az egyiken egy kis róka is volt, azt felhúztam a kezemre, és indulhatott is a bábozás, egész este kacagott a kis rókának és kérdezgette őt.)

Plusz kapott két könyvet is, amit pedig adományboltban vadásztam neki.

De a lényeg, amit ezzel kapcsolatban szívmelengetően az arcomba tódult, az az volt, hogy mivel én 10 évesen kollégista lettem, keveset voltam otthon, és időnként elmentünk ruhákat is venni, de olyan milliószor fordult az elő, hogy drága édesanyám mindig vett nekem valamit. De mindig. Hazamentem hétvégén és ott volt egy új sál vagy egy melegítőnadrág vagy egy ceruzakészlet...vagy egy meskönyv. Bármi.

Mindig vett nekem valamit,mindig gondolt rám, és én nagyon hálás voltam, de amikor nagyobb lettem, emlékszem, hogy lelkiismeretfurdalásom volt, hogy miért költi rám a pénzt, szegény anyukám, már megint költött rám. Ez így bennem volt.

Egészen a keddi zoknivásárlásig, amit az én kislányomnak vettem.

Ott, a boltban megvilágosodtam.

Ezek, neki is ugyanolyan örömök voltak, mint nekem.

Az, hogy adhatott valamit, vett nekem valamit, annyira természetesen jött belőle, ahogy most belőlem is.

Már nincs lelkiismeretfurdalásom, mert költött rám.

Tudom, hogy egyszerűen csak nagyon de nagyon szeretett.

Az élet egy körforgás, egy hála, egy szeretet halmaz, szerencsés vagyok, hogy mindkét oldalon állhatok, állhattam anyukám kislányaként, és állhatok a kislányom anyukájaként is .

A két könyv, amit egy adományboltban vadásztam összesen 400 Ft-ért.

Rengeteg pöttyös könyv volt még ott, ha egyszer lesz lehetőségem, visszamegyek, mire kiskamasz lesz, lesz mit lekapnia a polcról, remélem így lesz, hiszen én is így csináltam először azokat olvastam, amiket otthon találtam (Berkesi András, Szilvási Lajos regényeket), nagy felelősség (meg móka ) ez is, hogy összeállíthatok olyan könyveket, amiket neki szánok...jaj csoda ez az élet néha...tudjátok.