Mi van

Volt itt minden mostanában, de nem tudom az okát, hogy miért nincs kedvem ezeket már megírni.

Érdekes, hogy általában, amikor nagyon szomorú vagyok, de már tényleg nagyon fos minden, azt nem bírom itt megírni.

(Így volt ez a szülés utáni depressziómmal is, arról még azóta sem tudtam írni és azt hiszem azért nem, mert aki még nem járt ilyen cipőben, az sajnos hóbortos női picsogásnak hinné, pedig, amikor már öngyilkos gondolataim is voltak, nagyon nem tűnt sétagaloppnak - és hallottam már olyat, aki élből elutasítja és nem létező dolognak tartja a szülés utáni depressziót, na, nem imerek más dolgot, ami ennyire ki tud hozni a sodromból - szóval erről nem tudok írni. )

Egy borzasztóan kedves, számomra - mint most kiderült - nagyon fontos személy került kórházba nemrég coviddal,  és pillanatok alatt a lélegeztetőgép után mesterséges altatásba helyezték... rengeteget sírtam miatta.

Én már temettem, (ez nem volt kérdés számomra, hogy nem éli túl) amikor megtudtam róla ezt a hírt, aznap írtam neki messengeren, csak annyit, hogy nagyon szeretem és gyógyuljon, meg hamar - de tudtam(!) teljesen tudtam, hogy a kis chat fej (vagy mi az) már nem fog leugrani a szövegem mellé, mert meg fog halni és napról napra lentebb került a chateléseimben a kis arca, hisz más üzenetek jöttek elé, akikkel épp beszéltem.

Múlt héten, egyik nap arra keltem, hogy azt éreztem, nem fog mégsem meghalni és pár óra múlva jött egy ismerőstől az információ, hogy felébredt, jobban van, mosolyog, majd hamarosan a lélegeztetőgépról is levették. (De én ezt hogyan éreztem meg...nem tudom.)

Ma reggel, pedig csoda történt, mert írt nekem üzenetet....!

Arra az üzenetemre, amiben biztos voltam, hogy egy halott embernek írom és soha nem ér már célba....

Most újra ő a legelső kis arc az üzeneteim közt és még most sem hiszem el...

A legboldogabb akkor leszek, amikor majd (remélem hamarosan) megölelhetem és elmondhatom neki, hogy a telefonomon azért van róla egy kép elmentve, mert amikor biztos voltam benne, hogy meghal, gyorsan lementettem egy képét, hogy majd elő tudjam hívni és kitegyem a szobámban, hogy tudjak rá majd mindig emlékezni.

Nem vagyok jó passzban és igazából nem  is tudom az okát.

Sokat sírok is, hiányzik mindenki, aki már nincs velem, anyukám, nagymamáim, a gyerekkorom, a gyökereim.