Mindig ugyanúgy

Holnap lesz a születésnapom, nincs túl jó kedvem tőle...és most már nem csak azért, amiért esetleg másnak is, hanem, mert anyukám pont a szülinapom utáni napon halt meg.

3 éve már...és azóta napokkal a születésnapom előtt már csak ő jár a fejemben, újra meg újra végigpörgetem a fejemben az eseményeket, amikor látogattuk a kórházban, ahogy láttam, ahogy egyre rosszabbul van...és ez van minden évben, ez a sok borzasztó élmény napokig a szemem előtt van, és amint elmúlik majd az a nap, picit könnyebb.

Nehéz. Nem tudom, lesz-e jobb valaha, de gondolom nem.

Az egyik pszichológia könyvemet  olvasgattam valamelyik nap és a következőt találtam benne.
A szenvedés megszűnik, amint megtaláljuk az értelmét.
Ha a szenvedésnek adunk egy tárgyat, sokkal könnyebb elviselnünk.
A könyv azt a példát hozta, hogy egy férfi szomorú volt, mert meghalt a felesége, és akkor megkérdezték tőle, hogy ha a ő halt volna meg előbb, mi lett volna - azt mondta, nagyon szenvedett volna a felesége.
És akkor ez van, hogy mivel a feleség halt meg előbb, neki kell viselni ezt a fájdalmat, hogy a másik nincs vele.

Azóta néha gondolok erre. De nehéz, mert az én anyukám csak 54 éves volt.
De ha én haltam volna meg és nem ő, az mekkora pokoli fájdalom lett volna neki.
És hála Istennek, ezt nem kellett megélnie.
Most én viselem az ő hiányát, én cipelem ezt most már egész életemen keresztül, nem ő.
És emiatt tényleg egy ici-picivel könnyebb.

Ide leírhatom, mert neki nem mondhatom el...nagyon szeretlek anyukám.

Arról, hogy miért szeretnék sokáig élni...

A saját kérésemre, a pszichiáterrel megbeszélve abbahagytam az antidepresszáns szedését több, mint egy hete.

Gondoltam minden rendben lesz, hisz hol van már az a borzasztó érzés, ami a szülés után 2-3 héttel kialalkult, azóta minden rendbe jött, a kislányomat elmondhatatlanul szeretem és minden kerek, úgy ahogy van.

Ezzel nem is lett semmi baj, de sajnos ismét kezdenek előjönni a kis szorongásaim, apróbb testi tünetek formájában...egy kis szívdobogás, egy kis bevérzett szem, szédelgés, általános rossz közérzet, de hála Istennek ebben is segít az én Manófülem, mert itt van, gondoskodnom kell róla, és ha épp nem alszik, akkor játszom vele, etetem, tanítgatom és akkor soha sincs semmi bajom, mert - a pszichiáter szerint- ha elég nagy inger éri az agyamat, akkor nem foglalkozom a szorongásom okozta szarságokkal.

Van ez a mindfulness dolog- tudatos jelenlét, kaptam egy könyvet is a pszichiátertől és ezt kell elkezdenem gyakorolni, hiszen ha ezt megtanulja az ember, akkor még szorongásoldóra sincs szüksége, úgyhogy amint lesz időm, nekiállok a hétvégén a gyakorlatoknak - aminek ha jól megértettem az a lényege, hogy az ember tudatosan arra irányítja az agyát, amire valóban szeretne gondolni.

A tegnapi terápián sírtam is. Először, amióta járok.

Megkérdezte, hogy mit gondolok arról, hogy mi van a halál után.

És én elmondtam, hogy nem tudom, de azt képzelem, hogy anyukám lát engem és a kislányom, az ő unokáját...lát minket, mert ha nem lát, az pokoli nagy fájdalom nekem.

Nagyon szeretem most az életem, minden kerek, úgy, ahogy van, boldogság van és én nagyon sokáig szeretnék élni (most már), hogy a drága kislányomnak minél tovább az ő anyukája lehessek....
Az én anyukám csak 33 éves koromig volt velem...tudom mekkora fájdalom, elveszíteni egy anyát, belepusztulok a gondolatba, ha arra gondolok, hogy a kislányomnak át kell majd ezt élni egyszer.

De most itt vagyunk, én is, apukája is neki, és úgy szeretjük... minden nap elmondom neki, hogy nagyon nagyon jó helyre született...és valóban...