A saját kérésemre, a pszichiáterrel megbeszélve abbahagytam az antidepresszáns szedését több, mint egy hete.
Gondoltam minden rendben lesz, hisz hol van már az a borzasztó érzés, ami a szülés után 2-3 héttel kialalkult, azóta minden rendbe jött, a kislányomat elmondhatatlanul szeretem és minden kerek, úgy ahogy van.
Ezzel nem is lett semmi baj, de sajnos ismét kezdenek előjönni a kis szorongásaim, apróbb testi tünetek formájában...egy kis szívdobogás, egy kis bevérzett szem, szédelgés, általános rossz közérzet, de hála Istennek ebben is segít az én Manófülem, mert itt van, gondoskodnom kell róla, és ha épp nem alszik, akkor játszom vele, etetem, tanítgatom és akkor soha sincs semmi bajom, mert - a pszichiáter szerint- ha elég nagy inger éri az agyamat, akkor nem foglalkozom a szorongásom okozta szarságokkal.
Van ez a mindfulness dolog- tudatos jelenlét, kaptam egy könyvet is a pszichiátertől és ezt kell elkezdenem gyakorolni, hiszen ha ezt megtanulja az ember, akkor még szorongásoldóra sincs szüksége, úgyhogy amint lesz időm, nekiállok a hétvégén a gyakorlatoknak - aminek ha jól megértettem az a lényege, hogy az ember tudatosan arra irányítja az agyát, amire valóban szeretne gondolni.
A tegnapi terápián sírtam is. Először, amióta járok.
Megkérdezte, hogy mit gondolok arról, hogy mi van a halál után.
És én elmondtam, hogy nem tudom, de azt képzelem, hogy anyukám lát engem és a kislányom, az ő unokáját...lát minket, mert ha nem lát, az pokoli nagy fájdalom nekem.
Nagyon szeretem most az életem, minden kerek, úgy, ahogy van, boldogság van és én nagyon sokáig szeretnék élni (most már), hogy a drága kislányomnak minél tovább az ő anyukája lehessek....
Az én anyukám csak 33 éves koromig volt velem...tudom mekkora fájdalom, elveszíteni egy anyát, belepusztulok a gondolatba, ha arra gondolok, hogy a kislányomnak át kell majd ezt élni egyszer.
Az én anyukám csak 33 éves koromig volt velem...tudom mekkora fájdalom, elveszíteni egy anyát, belepusztulok a gondolatba, ha arra gondolok, hogy a kislányomnak át kell majd ezt élni egyszer.
De most itt vagyunk, én is, apukája is neki, és úgy szeretjük... minden nap elmondom neki, hogy nagyon nagyon jó helyre született...és valóban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése