Nehéz lépés

36 éves vagyok és egész életemben féltem a vezetéstől, eddig sikerült elevickélem az életemben úgy, hogy buszoztam mindenhova, plusz párom vitt, ha úgy adódott.

Amióta megszültem a kislányom, folyton beteg vagyok - orvostól orvosig járok - egyébként ez annyira felidegesít, hogy nincs is kedvem részletezni itt...7 hónapja folyton van valami bajom.

Anyukám 3 éve halt meg, egy kezemen meg tudom számolni hányszor voltam kint nála a temetőben, nem szeretek kijárni (amúgy 40 km- re van tőlem).

És nemrég kitaláltam, hogy itt az idő - megtanulok vezetni.

És elmerengtem a gondolataimban, mire fogom használni majd ezt a tudást - az első gondolatom az volt, hogy ha megtanulok vezetni, beteszem a babát a kocsiba és ketten kimegyünk anyukámhoz a temetőbe.

A temetőbe.

Ahova soha nem járok ki.

Ahova még nem vittem ki neki a 7 hónap alatt megmutatni a kislányom, az unokáját...

Mert úgy érzem nem élném túl azt a pillanatot, hogy megáll a kocsi a temető kapujában és szépen kiveszem a babát az ülésből, ráadom a kis kabátját, felveszem a kezembe és szépen elindulunk be a temető kapuján.

Odaállunk a sír elé és én azt mondom a kislányomnak, hogy itt van az én anyukám.

És azt, hogy - szia, Anyu...elhoztam neked, hogy te is lásd...

Úgy érzem, ott fogok összeesni a babával a kezemben.
Pokol lesz.

De most már annyi minden arra utal, hogy ezt kell tennem, emiatt nem vagyok jól, emiatt vagyok beteg, mert ezt a lépést megtagadtam magamtól, ezen nem tudtam eddig túllenni.

De azért számomra is meglepő, hogy amikor soha nem megyek ki hozzá a temetőbe, így, hogy nemsokára tudok majd vezetni, első gondolatom az, hogy kimegyek hozzá.

Gondolom ez azt jelenti, hogy legbelül igenis ez kell nekem, de annyira fájdalmas, hogy inkább ezt is magamba zárom - illetve kizárom.