Vezetés

Igen, erről az imént semmit nem írtam.
36 éves vagyok immár és eddig eszem ágában sem volt megtanulni vezetni.
Azt mondtam én ugyan soha.

Aztán a szülés után jött a sok gyötrelem, egyik orvos után a másik - és egy alkalommal kitaláltam, hogy megtanulok vezetni.

Természetesen beiratkoztam egy suliba és már csak néhány órám van hátra a forgalmi vizsgáig.
Olyan szinten vagyok ráparázva, plusz ebben a néhány héttel ezelőtti forróságokban is vezettem (légkondi nélkül, mert az oktató nem szereti), hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy már 50 napja meg sem jött...jól meg is ijedtem, még terhességi tesztet is vettem, de aztán néhány napra rá megjött.

De ez mutatja, hogy mennyire kimerít, mennyire szorongok tőle - bár mostanában már nem annyira...kezd talán egész jól menni, de azért még sokat nevetek azon, hogy én most tényleg vezetni fogok? :)

Azon is mosolyogtam, amikor volt az elsősegély vizsgám néhány hete, nagyjából 25 ember közül én voltam az egyetlen, aki normálisan felöltözve mentem...vagyis a szokásos ruhám helyett - ha már vizsga - én felvettem a kedvenc kis ujjatlan fehér ingem, ami turis szerzemény, emiatt nagyon kis cuki, egyedi darab.
Az összes fiatal csak úgy eljött valamiben, többnyire olyan kinyúlt pólóban, amiben a strandra szoktak menni.

Gondolkoztam rajta, hogy kivel lehet baj. De végülis mindegy, nekem ez az igényem, hogy egy vizsgán így illik megjelenni, de lehet már túl öreg vagyok.
Mindenesetre büszkén ültem ott, és a feleletem is az egyik legjobb volt, jó érzés volt, és hasznos - nem tudom manapság tanítanak-e iskolákban is akár elsősegélyt, de valószínűleg hasznosabb lenne néhány olyan dolognál, amit meg igen.

A vezetés nagy szabadságot ad majd.

És igen, túl vagyok anyukám meglátogatásán a temetőben...anyák napján volt, kivittem neki a kislányom, erről készült egy fotó is, ahogy ott állok a sír mellett a babával, és akkor hetekig ez volt a telefonom háttérképe, egy temetőben készült kép...hisz nekem csak így lehet közös  képem a kislányommal és anyukámmal...

Már július van...

Még mindig megvagyok ám. :)

Már többször írtam is ide piszkozatot, de így utólag nem baj, hogy nem került ki, tulajdonképpen gyász volt az is.

Jó lenne olyat is írni, ami előrevisz.

Például elmesélni, hogy napok óta , sőt már hetek óta annyira vágytam arra, hogy süssek saját kenyeret, aztán az meg is valósult, isteni illatok terjengtek a konyhában - én nem értem miért, de a boltokban manapság már sokszor nem találok semmilyen ehető kenyeret.

A másik ami pozitív hogy az utóbbi időben majdnem minden nap sikerült főzni és egyre jobban élvezem is a főzést.

Mindig is háziasszonykodtam, csak sokszor olyan unottan álltam neki, de mostanában annyira jó finomabbnál finomabb ételeket készíteni, vagy olyan fasírtot gyúrni, ami első begyúrásra igazán ízletesen sikerül és hasonló az ízvilága, mint amilyet anyukám készített.

A másik vágyam a napokban az, hogy valamit kreatívkodjak.

Mit ne mondjak időm, szinte semmi.

Most épp alszik a kislányom, de amikor fent van, akkor nagyon sokat foglalkozom vele, rengeteget énekelek, mondókázok neki, furulyázom, nagyon szereti a zenét.

Már lassan 10 hónapos, felállt néhány hete, eljött az az időszak, amikor tényleg csak minimálisan szabad magára hagyni.

De egyre tünemémyesebb....bár mindig is cuki volt, de olyan jó látni, ahogy egyre inkább meg akar ismerni mindent a világból.

Szóval neki szeretnék varrni valamit, valami babát vagy figurát, még a születése előtt varrtam neki egy Pinokkió babát, ami a kiságya felett lóg jelenleg.

De ha már fotó, akkor megmutatom nektek a kenyeret is amit készítettem, elsőre sok is lett, de felvágtam és a maradékot lefagyasztottam.
Olyan jó érzés úgy enni, hogy azt az ember saját maga készítette, gyúrta és azt is tudja miből készült, sokkal inkább megbecsült érték, mint a boltban vásárolt kenyér.