Itt köszönöm meg...

Itt köszönöm meg minden egyes olvasóm értékes és szívet melengető gondolatát és idejét, amit rám és páromra szántatok...
Nagyon hasznosnak érzem a dolgot, nem jutottunk igazából előrébb, mégis úgy érzem, hogy hálával tartozom nektek, mert több szempontból rávilágított a dolgokra.

Nem gondoltam, hogy a bejegyzés ekkora kommentáradatot indít, de boldog vagyok, hogy ennyi kedves ismeretlen ember vesz körül...köszönöm Nektek!

Csak leírom, amire gondolok most

Este megnéztem egy filmet, amiben a végén a 100 éves néni halálos ágyánál ott álltak a rokonok...nagyon sokan voltak.
Egyből arra gondoltam ha nekem is ilyen halálom lesz, akkor az én ágyamnál nem fog állni senki sem.
Egyből jó (rossz) kedvvel tértem aludni.

Egyre jobban foglalkoztat ez az anyuka dolog.
És mindig tök szar kedvem lesz tőle.
És mindig próbálom mondani az apuka jelöltnek, hogy akkor most hogy lesz, de semmi eredményre nem vezet. Azt mondja, nincs itt az idő, nem akarja.
6 éve vagyunk együtt...32 éves vagyok.
Bassza meg, most megint kezdjem újra az életem?!

Nem akarok mással lenni, nem akarok máshol élni, nincs is már motivációm semmihez.
Minek?
Minek varrtam olyan szépre azt a kurva konyhai függönyt, ha soha nem süthetek süteményt a kislányommal?

És mikor esténként hozzám bújik a macska, én meg nagyon erősen bújok hozzá, már magam előtt is gáz, hogy ezt a törődést nem a macskának kellene adnom.

Vizsgálom magam

Ma is, mint mindig - hazaszaladtam ebédelni.
Ma párom is otthon van, mert időnként otthonról dolgozik.
Az udvaron a napsütésben ittuk meg a kávét.

Sajnos már nem emlékszem, mi a volt a téma, de én a következőt találtam mondani:
" Velem már semmi nem fog történni az életemben. Dolgozok, várom a hétvégét, megint dolgozok, nyár után jön a tél, aztán tél után jön a nyár és ennyi. "

Azért azóta is ezen gondolkodom, miért mondtam ezt,miért gondolom ezt.
Hát azért.
Mert nem fog történni semmi...

Az első

Szoktam én elég sokat fotózni, de úgy gondoltam erre a blogomra nem fogok.
Igen, van egy másik, egy nyilvánosabb blogom is, nyilvános abban az értelemben, hogy pl. anyukám is olvassa. 
De szerettem volna egy olyat, ami a titkosabb énemről szól.
Ez sikerült is, ezen a blogon szoktam elpanaszolni a gondjaimat, ti pedig kedves olvasóim, mindig támogattok.

Nem volt időm most fotózni, és nehéz is eldöntenem, hogy miről, ezért maradjon csak a természetesség, amit hétvége körül fotóztam a konyhapulton.

Saját ez -az a kertből...
Ha kitavaszodik, mindig telepakolom a konyhaasztalt mindenféle növénnyel az udvarról és csak úgy árad az otthonosság...
Zárójelben jegyzem meg, hogy anyukám soha nem tett semmilyen virágot gyerekkoromban az asztalra, csak akkor, ha esetleg kapott valakitől - én meg remegve vágytam arra, hogy ha egyszer saját otthonom lesz, legyen virág MINDIG az asztalon. 

És esküszöm ezt a fogadalmat örökre tartani fogom.

Kifacsarodtam

A francnak sincs kedve holnap reggel tanfolyamra menni.
Már aaaaaaaaaannyira elegem van belőle, nagyon nem fekszik ez a heti 6 napos elfoglaltság.
És még nagyon messze a vége...
A múlt szombati tanfolyamot ellógtam, helyette aludtam, majd az udvaron gereblyéztem a napsütésben...igen, ilyen fincsi dolgokat tudnék helyette csinálni.

Így minden péntek délutánom egy méregzsák állapot...holnap kelni korán...

Erre nincs megoldás, csak kicsit kidühöngtem magam itt.

Apró helyzetjelentés

A munkahelyemről jelentkezem, ebéd utánról:

- délben megtöltöttem a termoszomat még 3 dl fincsi teával (otthon ebédelek, ugye)
- a déli kávémat párom foteljában ittam meg, közben a kertet bámulva az ablakból, tervezgetve, hogy lesz még olyan idő is, mikor izzad a nyakam is fűnyírás közben...
- most esik az eső, de van esernyőm, így nagy baj nem lehet
- megműttettük mindhárom cicánkat...nem tudnak tovább szaporodni...sikeresen túlélték, édesebbek, mint valaha, nagyon szeretjük őket  :)
- páromat főzni tanítom...ez is egy közös program, ki is kérte magának, mikor a paprikás krumpli elején én borítottam a hagymát a zsírra - mert azt a mozzanatot is neki kell csinálni  - ekkora hibát legközelebb nem követek el!

Na, irány  a munka...

Olyan is van,

amikor végigbőgöm a hajmosást a fürdőkádban, mert meglátom facebookon a nagybátyámat, akit kicsit korom óta nagyon szeretek, és nagyon régen nem találkoztunk.

A fia szalagavatói képén került fel a facebookra, csak azt nem értem, hogy telt el ennyi idő....
10 éves koromban koszorúslány voltam nagybátyám esküvőjén...ő akkor volt 22 éves, ma meg már a fia lesz lassan 20...

Szeretem a családomat, nincs is ennél fontosabb dolog az életben.
Nekem még nincs családom, mostanában nem is akarok  kisbabát, ennek is megvan az oka, de mi lesz akkor velem, ha nem lesz családom?

Mindenesetre boldog és szomorú vagyok egyszerre, az idő eltelt, de nem tudom hová lett...