Erősen ver a szívem, most, hogy elkezdem ezt a bejegyzést, amit már olyan régóta szeretnék megírni.
Sok minden történt azóta, hogy nem jelentkeztem, de igazából nem is történt semmi.
Járok pszichológushoz, de mivel elég sokba kerül, nem túl gyakran, csak három hetente.
Amíg ott vagyok, pörgök, be sem áll a szám és végig azon gondolkozom, remélem még sok van hátra az egy órából, mert annyi mindent el akarok még mondani.
Anyukám meghalt januárban, lassan fél éve lesz, hogy már nincs nekem.
Minden napomban benne van, megszámolni lehetetlen, milyen sokszor gondolok rá egy nap alatt.
Anyu olyan volt, hogy mindent túlaggódott és bár már 33 vagyok és elég távol is éltünk egymástól, úgy érzem "kordában" tartott engem, mindig tudtam, bármilyen döntést hozok, ha az olyan lesz, ami neki nem tetszene, majd aggódni fog rajta.
Lehet, hogy meséltem már, de voltam már házas és amikor úgy döntöttem, hogy elhagyom a férjem, anyukám persze ezen is aggódott egy csomót, és nekem megmondom őszintén nagyon nagy teher volt a nyakamon, hogy egy állandó kontroll volt ő az életemben - amellett, hogy elmondhatatlanul szerettem őt, és tudom, hogy a világon ő volt az egyetlen aki a legjobban szeretett....
Tehát iszonyú jó volt, hogy volt ő nekem, emellett, egy állandó visszafogó erő volt.
Én olyan vagyok, hogy kiskorom óta azon vagyok, hogy minden rosszban keresem a jót, aminek legalább lehet örülni és nem fogadtam/ fogadom el azt, hogy ő csak úgy meghalt.
Tudom, hogy ennek is megvan a maga értelme, ha ezt megtalálom, nem érzem majd annyira borzasztóan kínkeservesnek.
Az egész eddigi életem minden kis útja, kereszteződése (mert úgy érzem sok volt) minden valamiért történt.Utólag mindig mindegyikben kerestem az okozatot, hogy igen, azért történt a válás, mert...
És mindenben megtaláltam.
Az, hogy anyu meghalt, arra sarkallt engem, hogy most már minden mindegy.
Azt csinálok, amit akarok, nem aggódik szegénykém semmilyen döntésemen.
Elkezdtem azt érezni, hogy egyedül szeretnék élni.
33 éves vagyok, volt egy 10 éves kapcsolatom 16 éves koromtól kezdődően, aztán azután rögtön egy másik hosszú kapcsolat, a mostani, ez pedig 7 éve tart.
Soha nem voltam még szingli, soha nem éltem még egyedül, nem aludtam egyedül.
Úgy érzem ez kell nekem.
Nagyon szeretem a párom. Egymáshoz nőttünk a 7 év alatt, de a kapcsolatunk nem fejlődik semmilyen irányba. A gyerekvállalás történetem ismeritek.
Vettünk egy házat közösen 3 éve, imádom, csinosítgattam, otthonossá tettem, álomszép konyhám van, nagy kert, minden adott egy harmonikus élethez a kívülálló szemével nézve.
És én most azt találtam ki mindent hátrahagyok és elmegyek az ismeretlenbe, hogy egyedül éljek.
Nagyon nehéz, ez nem olyan döntés, hogy ma fél kiló kenyeret vegyek vagy egyet.
Igazán meg kell fontolnom, de az biztos, hogy nem vagyok most boldog, ugyanakkor egy nyugodt, biztos életem van.
Ti mit gondoltok arról, amit leírtam?
Szia, en azt gondolom amit te magad az utolso mondatodban leirtal: "nem vagyok boldog, de..." Ez csak rosszabb lesz az idovel szerintem. De en az a tipus vagyok aki 38 evesen is lelepett amellol aki megadta volna a biztonsagos eletet. DE. Nem.voltam.boldog.
VálaszTörlésNe abból indulj ki h voltál már házas és hogy most is egy hosszú kapcsolatban vagy.
VálaszTörlésAz a kulcs, hogy azt írod h nem vagy boldog és hogy a mostani kapcsolatod nem tart sehova. Ha ezt megbeszélted a pasiddal és nincs közös nevező, vagy számodra kielégítő válasz, akkor válts!
És nem minden mindegy, anyukád veled van és aggódik érted most is, csak máshogyan. Most is ugyanúgy azt szeretné, ha boldog lennél.
<3
Nagyon bátor döntés! Ezt kevesen merik meglépni, pedig sokak problémája ez, de jellemzően fel sem merül a kilépés gondolata, mert nehéz feladni a biztost, még ha nem is olyan jó akkor is. Ahogy Csernus mondja, jó nyakig a kakiban ülni egy nem boldog kapcsolatban, még meleg is, csak nem szabad mozgolódni mert akkor hullámzik. Szerintem vágj bele, szeresd magad annyira, hogy te legyél az első az életedben és ami neked a fontos az legyen a legfontosabb! Ki más gondoskodna a boldogságodról ha nem Te magad? <3
VálaszTörlésLili szerintem már ahhoz bátorság kell, hogy leírd. És ha ilyen erősen munkál benned, akkor csak egy dolog van hátra. Remélem, hogy megtalálod a boldogságot! szívből kívánom!
VálaszTörlésnagyon felszabadító és bátor döntésnek tűnik. egyedül lenni pedig kell. ha így érzed, annak oka van. ha nem lenne a lányom és egyébként nem szeretném a férjem, én is nagyon szeretnék pár évig egyedül élni, mert ez kimaradt az életemből. valahol még irigyellek is. csak a legjobbakat kívánom neked!
VálaszTörlésKöszönöm nektek a bátorító sorokat!
VálaszTörlésMost pár napja egyedül vagyok itthon, ennek eredményeképpen kölcsönösen elkezdtünk hiányozni egymásnak. Holnap hazajön és beszélünk még a tervekről.
Ahogy írtam is, nagyon szeretem őt, nem egyszerű a dolog.
A fejleményekről beszámolok majd.
Bevallom, egy ideje vártam már egy ilyen jellegű bejegyzést tőled. Maradj ilyen bátor!
VálaszTörlésBiztos jót tenne a környezetváltozás, hát, mondjuk ha kapcsolatban van épp az ember, akkor nem olyan egyszerű. :( De drukkolok, hogy a végén te jól jöjj ki a dologból:)
VálaszTörlés