Megélni a pillanatot

Járok terápiára egy borzasztóan jófej pszichiáterhez és az ott eltöltött pillanatokat annyira élvezem, hogy mindig mikor vége van az órának és én kilépek az utcára, percekig nem tudom, hogy akkor most mi van, mára ennyi volt? :)

De tényleg, annyira régóta éreztem már, hogy nekem szükségem van erre, hogy beszélhessek kurva sokat magamról, a kis hülye gyerekkoromról, a kollégiumról, ahova 10 évesen és 24 kilósan beköltöztem, messzire elzárva a drága szüleimtől.

Meg mindenről... arról, hogy nem ismerem magam, annyira szeretném tudni ki vagyok én, szerethető vagyok-e, jófej barátnő lehetnék-e, kedves ember vagyok-e, szórakoztató vagyok-e.

:) És kiderült, hogy maximalista vagyok...ezt eddig nem is tudtam magamról basszus. :)

Anyuka lettem és a szülés után bekövetezett brutális depressziónak köszönhetem, hogy elkezdtem terápiára járni, amire már nagyon régen kellett volna, hogy végre megtaláljam a szorongásaim okát.

De én most olyan boldog vagyok, nyugodt és nincs bennem már olyan, hogy az életem egyszer csak el fog majd kezdődni, mert nem tudom, hogy elkezdődött-e azóta, hogy édesanya lettem, de azt hiszem igen, mert már nincs bennem ez az érzés, hogy majd egyszer biztosan elkezdődik.

Néha még mindig nem hiszem el, hogy én akkor most tényleg...van egy kislányom...aki ráadásul pont úgy néz ki, mint én ilyen apró koromban...egy csoda az egész....meg ahogy a párom...vagyis apa kezében látom...ahogy apa puszilja...na, ez mind a boldogság. :)