Orgonák jönnek, mennnek

Most már újra szeretnék orgona bokrot.

Mindig is nagyon szerettem ezt a virágot, kiskoromban anyukám kertjében is volt egy, pont a konyhaablak alatt, gyönyörű lila színben.

Valamiért nekem az orgona egyet jelent anyák napjával.

Itt, ahol már 8 éve élek, nekem is volt egy ugyanilyen lila orgona bokrom.

Amikor anyukám meghalt, már nem emlékszem mikor de pár nappal később abban a hideg januári időben kimentem a sufniba, kerestem egy jó nagy baltát és odamentem az orgona elé, alig volt kivehető mi is az, hisz januárban egy csupasz kis bokor volt, pont mint az én megtépázott lelkem - odamentem és zokogva kivágtam a baltával.

Nem akartam a következő, néhány hónap múlva eljövő anyák napján gyönyörű lila orgonát látni, mert nekem már nem volt többé anyukám.

Most úgy érzem, talán lehet újra, de semmit nem csinálnék másképp, azt akkor ki kellett vágnom.

Mindjárt anyák napja, legyen boldog mindenki, aki nem anyukája sírjára visz virágot.

Óvoda

Az én kislányom tegnap az óvodában járt, beírattuk őt apjával...mekkora mérföldkő ez, már előző este alig tudtam aludni az izgalomtól, mert őt is vittük, annyira vártam, hogy meglássa milyen lesz az ovi.
Persze csak az udvaron lehettünk, de egy csomó kisgyerek kiintegetett neki az ablakon keresztül, aztán beült a hintába és közölte, hogy menjünk haza - nélküle. 

Szerintem tetszeni fog neki, egy kis magán óvodát választottunk, azért, mert nagyon kevesen vannak és nekem ez annyira családias hangulatú, az udvar sem olyan volt, mint egy intézmény, hanem mintha itthon lennénk.

Már az óvodai jelét is megkapta, ő választotta...lassan lesz egy óvodás kislányom. 💓

Csak az emlékeim maradtak

Gyerekkoromban nagyon sokat dolgoztam a szüleim szőlőjében (vagyis minden nyaram kb. minden napját ott töltöttem sajnos) legtöbbször egyedül, de aztán amikor anyukám délután végzett a munkahelyén, akkor csatlakozott hozzám és együtt dolgoztunk egy sorban, én az egyik felén, szemben velem anyukám.

Úgy szerettem ezt. Vagy csak utólag érzem? Nem tudom. Mindig rengeteget beszélgettünk, terveztük együtt az elkövetkező időszakot, nyaralást, ház felújítást, hogy milyen függönyt vegyünk a szombati piac után.

Látom magunkat ott a meleg nyári szellőben, mezítláb sétálva a puha homokon, közben metszőollóval vágjuk a szőlő hajtásait, és beszélgetünk. 

Vagyunk egymásnak.

És minden békés.

Amikor nem tudok aludni, mindig erre gondolok.

Figyelni

A minimális, pincurkányi szabadidőmben általában 3 dolgot csinálok: varrok, olvasok vagy filmet nézek.

A varrás akkor a legjobb, amikor épp szorongok, tegnap jöttem rá, hogy azért kattantam most rá a varrásra, mert annyira oda kell rá figyelnem, főleg amikor tűzök egy elkészült varratot, hogy mindenképpen szép legyen, hogy nem marad hely a fejemben közben a hülye gondolatoknak, és ez jó.

Az olvasást is imádom, elvarázsol egy-egy mondat, a könyv szaga, a betűtípus-mindez persze a történet mellett, ami nyilván a legfontosabb, hogy lekössön, élvezetes legyen.

A filmezés meg olyan, hogy a legjobban beszippant, az egyik filmet az utóbbi időben pár hét leforgása alatt háromszor(!)megnéztem, mert annyival magával ragadó és amin meglepődtem, hogy eddig ezt nem is tudtam, hogy menniyre új dolgokat veszek észre egy-egy újranézés alkalmával.

Nyilván könnyebb, mert már ismerem a történetet, és tudok más dolgokra figyelni, de félelmetes mennyi fontos részlet marad(t) észrevétlen első megnézésre.

És az jutott eszembe, hogy az életemben is biztos így van, hogy vannak szépen egymás után a kis történéseim, találkozóim emberekkel, egy-egy fontos párbeszéd, és én elsőre - és az élet sajátosságából adódóan egyben utoljára is - hiszen ezek egyszeri és megismételhetetlen pillantok - mennyi minden apró mozzanatot lehet, hogy nem is látok, nem érzékelek.

Olvasni

Rengeteg könyvem van, gyerekkoromban egyik legkedvesebb időtöltésem volt az olvasás, anyukám mindig sok könyvet vett nekem, bár ő nem olvasott, ő szabadidejében kötött vagy hímzett inkább.

Nemrég a kezembe akadt itthon az egyik tőle kapott könyvem, amit 12 évesen kaptam tőle...és még soha nem olvastam.

Micsoda élmény volt most elolvasni...38 évesen...bár végig érződött rajta, hogy nem a mostani életkoromnak íródott, hanem tényleg egy 12 éves kis tininek, de annyira szívmelengető volt, hogy elolvastam végre egy ajándékot tőle...mintha csak most ajándékozta volna nekem, így 5 évvel a halála után, meg aztán jó érzés, hogy ennyi idő után ez a könyv is beteljesítette a "feladatát". 

Visszakerült a polcra, majd 10 év múlva odaadom a kislányomnak.

Hiányzol anyukám.💓