Padlón, prés alatt

Az a csodálatosnak hitt és örökké felmagasztalt munkahely, ahová annyira visszavágytam, hogy még a lábam is remegésbe jött, ha csak eszembe jutott, hogy nemsokára újra ott lehetek, mint egy hasznos felnőtt nő, aki ügyeket old meg, kedves az emberekhez, mosolyt csal mások arcára a kis hülye dolgaival, segítőkész lehet és újra embernek érezheti magát  - na ez a munkahely nem kér már belőlem.

Hagyjuk azt a részt, hogy ez mennyire szabályos,illetve mennyire szabálytalan, hogy ezt teszik velem, ha nem akarják látni már az arcom, akkor minek küzdjek, ha nem látnak ott szivesen, akkor nem akarok én sem ott lenni, de könyörgöm, mennyi mindent elképzeltem, hogy milyen jó lesz újra ott.

A szülésem előtt az egyik ajándék, amit a kollégáimtól kaptam, egy babakönyv volt, a kislányom első 3 évét felölelően.

Na, ezt a gyönyörű könyvet 3 éve írom, színezem, dekorálom, telis tele van képekkel,kipréselt udvari virágokkal, levelekkel, rajtam kívül a lányom is imádja mindig elővenni, már az ultrahang képekre is tudja mondani, hogy az is ő, csak még anya pocakjában.

Hányszor, de hányszor elképzeltem azt is, hogy ezt a könyvet majd beviszem és aki szeretné, átnézegetheti, hiszen tőlük kaptam, jó érzés lett volna megmutatni, mit alkottam belőle.

És már nem tudom megmutatni.

Olyan érzés, mintha meghalt volna valakim, az első nap sokkoló volt, aludni sem tudtam, még nyugtatóval se nagyon, most már kicsit jobban vagyok, de eléggé célját vesztettként.

Köszönöm élet, biztosan megvan rá az okod, hogy megint kihúztál mindent a lábam alól.

Mondom én, hogy a szomorú gyönyörű.