Több kedvenc színészem is van, az egyik Ethan Hawke, és tegnapelőtt este megláttam a Netflixen egy filmjét, rögtön neki is álltam nézni.
Még nem tudtam befejezni, de annyira egyedülálló film, ilyet még sosem láttam, hogy úgy csinálták meg, hogy ha jól tudom 12 éven (!) keresztül forgatták.
(Boyhood a címe, és innentől spoiler is lesz más színnel, alul folytatom a blogbejegyzést.)
Egy elvált házaspárról szól és a 2 gyerekükről, de legfőképpen a kisfiú szerepét mutatja be, az ő életét, és annyira érdekes,ahogy a kisfiúból egyszer csak a majd' 3 órás film alatt egy kb 20 éves felnőtt lesz, meg persze minden szereplő változik, de a kisfiú a legszembetűnőbben.
Na, és nem is erről akartam írni, de amúgy a film elég vontatott, igazából olyan, mintha nem szólna semmiről, ilyen az életünk is , hogy történnek egymás után az események, aztán nem is biztos, hogy minden olyan nagy fontosságú, csak úgy mennek az évek egymás után.
De van benne egy -két olyan szülő gyermek párbeszéd, ami miatt már megérte nekem az élményt - bár még nem tudtam befejezni.
Megdöbbentő volt benne egy mondat, amit az anyuka mond a fiának, amikor már ő is egyetemre készül, elköltözik otthonról (az anyuka felnevelte, iskolázta, csomószor költözött vele, több párja is volt, mindegyikkel csak ráfázott) és most, mikor a fiú csomagol, hogy ő is elmegy, az anyuka elsírja magát és valami olyasmit mond, hogy azt hitte ennél többről szól az élet, hisz neki a következő élete pontja kb a a saját temetése lesz.
És ez annyira elgondolkodtató, mert tényleg sodorja az embert az élet, én is nevelem most a kislányom (hála Istennek nekem még előttem van ez a sok mérföldkő, ami ennek a pici életnek az élete állomásai lesznek), de amikor ezeknek is vége, hirtelen az ember úgy érezheti, hogy akkor ennyi volt.
Olyan hosszú ez az időszak, hogy ha kirepül egy gyerek, az ember már nem is tudja, hogy akkor mi következik, mi más egyebet csinálhatna.
Szerencsés ember vagyok, mert bár barátaim nincsenek és a napokban nagyon, de nagyon be voltam szomorodva, a tegnapi délutánom mégiscsak jól sikerült.
A kislányom a nagymamájánál volt, én meg több órán keresztül a párommal együtt egy puzzle-t próbáltam kirakni, semmi házimunka, semmi konyhapult törölgetés, semmi hasztalan szar munkahely keresgetés, semmi gyerek után való odaszólás, hogy ezt most nem szabad csinálni, ne dobáld azt a játékot, kérjél bocsánatot...stb, csak a puzzle és a flow.
Bár, annyira azért nem volt flow, mint reméltem, de egy idő után, amikor kis sikerélményem lett benne (1500 db-os kirakó, életem első kirakója), akkor már nagyon nehéz volt abbahagyni.
Apró örömök, ugye.
Szerintem meg akkor kezdődik egy új élet. :) Aki magát csakis mint anya definiálja, annak tényleg nagyon durva lehet, ha kirepül a gyereke. De az ember életének csak egy szeletkéje az anyasága, és ha kirepül a gyerek, akkor egy csomó idő és erőforrás felszabadul arra, hogy más szeleteit jobban megélhesse. Nekem egy csomó tervem van erre, és ahogy neked a kirakózás volt egy "flow", nem kell óriási eseményekre gondolni ahhoz, hogy úgy érezd, hogy most élsz. (Nekem pl. ilyen flow élmény volt fehér nadrágot felvenni, amire hosszú, hosszú évek óta vágytam, csak mindig volt olyan kicsi gyerekem, aki miatt ez teljesen reménytelen volt.)
VálaszTörlés(Bocs, hogy ismeretlenül belepof.)
Ja és még valami. Szerintem a gyereknek se jó, óriási teher, ha valakinek az élete csakis az anyaságáról szól, és anélkül céltalannak, "véget érőnek" érzi.
VálaszTörlésNem úgy gondoltam, hogy egyet értek ezzel, mert a gyerek előtt is volt egy életem, sőt, már alig várom, hogy újra dolgozhassak és mást csinálhassak azon kívül, mint hogy anyuka vagyok itthon.
VálaszTörlésCsak azért írtam ezt a blogbejegyzést, mert a filmet nézve nagyon szívet ütő jelenet volt, és ez a mondat nagyon bennem ragadt, szerintem a blogomból se az jön át, hogy olyan nagyon ősanya lennék. :)
Szerintem ez annak is nagy változás és üresedés aki nem “ősanya”. Én mindig megsiratom a nagy változásokat... :) És nem véletlen van ennek neve is: empty nest syndrome
VálaszTörlésHa nincs kiről gondoskodni, üres a ház otthon, stb... érdekes, anyumnál ez annyira természetes volt. Ügyesen leváltunk egymásról 😹
Igen, van ez az üres fészek szindróma, de pl. az én szüleimet se érte utol, sőt, kinyíltak, újra élni kezdtek a korábbi hobbijaiknak, többet utazgattak, rendbe szedték a kertet, stb.
TörlésNekem ez eleve olyan hosszú idő lesz, mármint olyan sok-sok év, amit az ember ennek a konstans szolgálatnak szentel, én nem érzem úgy, hogy bele kéne rokkannom abba, ha nem erről fog szólni már az életem.
Dolgozni kell azon, hogy ne csak a gyerekek legyenek. Megvannak-e még a barátok, van-e hobbi, tevékenység, amit szeret az ember? Amikre végre több idő van. Attól függetlenül lezárul egy korszak, ami az ember életében jelentős ideig jelen volt. Biztos furcsa... én már most mondom, hogy engem meg fog viselni 😅
TörlésAz azért nem olyan biztos, nem tudom hány gyerek és hány évesek, eleinte én is így voltam, hogy az is megviselt, hogy bölcsibe kerültek, de most már inkább minden mérföldkőnek örülök. :)) Tök jó, hogy önállóak, fejlődnek, és hát ez a cél, hogy ki tudjanak repülni. Lassan 17 éve csinálom és 8 éves a legkisebb, szóval még legalább 10-15 év, szóval asszem nekem ebből pont elég is lesz ennyi. :))) (Persze nyilván sok mindenen múlik, pl. ha van egy jó társa az embernek, akkor az egész kevésbé megviselős, csak sokszor akkor derül ki, hogy igazából a gyerekeken kívül semmilyen más összekötő kapocs nincsen a két ember között, vagy ugye eleve egyedül nevelte az ember őket.)
Törlésa boyhood... (filmesként is) az egyik kedvencem. megrázó, ahogy össze tudja fogni és "elmesélni az életet". ennyire egyszerű... másrészt az a jó hír, hogy olyan erős benned a pszichológiai érdeklődés, hogy azzal nyolc életet is meg lehetne tölteni. gyereknevelés előtt, alatt után. ez már inkább szenvedély, mint hobbi és biztosan veled marad. (szintén bocs, hogy ismeretlenül! de egy pár éve már követem a blogodat :) )
VálaszTörlésKedves Julisom!Életem kommentjét írtad meg nekem,nem tudom hányszor olvastam már el...ma nagyon sok dolgom volt,nem voltam netközelben sem, de amióta kora délután elolvastam a kommented, csak a szavaid jártak a fejemben és olyan sok sok erőt adtak a mai napomhoz, hogy azt el sem tudod képzelni. :)
TörlésHogy érted amúgy ezt a nyolc életes dolgot, ha van kedved, kifejthetnéd. :)
Van saját blogod is?
kedves lili! nagyon örülök, ha ebből a pár sorból is tudsz meríteni! egyszerűen úgy értettem, hogy ha valakit nagyon érdekel valami, akkor inkább túl rövidnek érzi az életét ahhoz, hogy abban a dologban elmerüljön. például, ha csak az összes olyan filmet próbálnám megnézni, ami érdekel, már az nem fér bele egy átlagos hosszúságú életbe. és akkor ott vannak a komplett területek, amiket felfedeznék (az egyik számomra is a pszichológia), de már ahhoz is kevésnek érzem az időt, hogy az ismert terepen elmélyítsem a tudásom. szóval, ha téged a pszichológia érdekel (de egészítsd ki vagy helyettesítds be bármi mással), akkor az mindig ott lesz, és sosem késő felvenni a fonalat. és talán nem kell, hogy minden az ember szakmájává váljon ahhoz, hogy értékes és tartalmas része legyen az életének, és elővegye akkor, amikor szüksége van rá. ha úgy adódik, akkor az "egyedül maradáskor". ami egyébként még nagyon messze van.
VálaszTörlésvan egyébként saját blogom, 2004 óta :) de az egész más világ, dadaista felnövés történet... nem biztos, hogy könnyen befogadható, bár én már nem látom kívülről :) julisom.blog.hu
Köszönöm Julisom, azóta már megtaláltam a blogodat is. :)
Törlés