Érzések

Nincs kedvem jelentkezni, nincs kedvem elemezni az elmúlt heteket, amiben volt bőven szorongás, egy csomó szemcsepp, egyszer egy szem  nyugtató éjszakára, összeomlás élmények.

Most jobb, bár beteg vagyok, a gyerek alig ovis, mindig itthon van, most már én és apja is betegek vagyunk, nekem végre lezárult a munkám, magam mögött hagytam a régi munkahelyem, az álom munkahelyre nem vettek fel, bár minden változatlan, mert mivel a gyerek folyon beteg, nem is tudnék mellőle dolgozni. Vagy még nem tudom hogy lesz.

A rossz heteimről nem akarok írni már.

Arról akarok írni, hogy voltam 20 éves érettségi találkozón, ahol csodálatosan éreztem magam, önmagam voltam, nem az elnyomott, csendes, visszahúzódó kis megszeppent lány, aki abban a 8 évben voltam, amíg oda jártam.

El is meséltem az osztálytársaknak, hogy nem tudom hogyan emlékeznek rám, de én ma már egy nagyon nagyon beszédes ember vagyok, aki folyton csak mondja és mondja, és a kollégium egy nagy görönygöt tett elém, amit azóta is tolok, de most, hogy 20 év után lehetőségem volt bekukkantani az egykori kollégiumi szobámba basszus, és azt is le is fényképezhettem... kicsit jobb.

Érdekesség, hogy miután hazaértem az osztálytalálkozóról és a gyereket is szépen lefektettem, lefeküdtem és a szívem este 10-kor ezerrel elkezdett verni, gyorsan és nagyon intenzíven és ezt csinálta egész éjszaka és reggel is erre ébredtem, addigra már bele is törődtem, hogy most ezt csinálja, bár az okát nem értettem - lehet felzaklatott a kollégium látványa, nem tudom, de ennek a heves szívdobogásnak az vetett véget, hogy reggel felkeltem és megláttam, hogy megint tiszta vérben úszik a bal szemem. Na, akkor abbamaradt és akkor lett a szemem a szorongásom tárgya, a szívverés helyett.

Vannak bajok, tudom.

A gyerekem születése óta, nem igazi minden, azóta szorongok kisebb nagyobb intenzitással, de most, hogy végre munkahelyre sem kell még bejárnom, és a gyerek is ovis lesz talán egy hónapban mondjuk 7 napot a 20-ból, abban a 7 napban talán foglalkozhatok majd magammal.

Ami aztán vagy jó lesz vagy pont nem.

De boldogság is van, mert úgy érzem vannak barátaim.

Bár nem lányok, mind fiú, de ennek is örülni kell.

Azért még annyit megjegyeznék, hogy ha sok pénzem lenne, minden héten ott ülnék a pszichiáteremnél és csak beszélnék és beszélnék és szeretném, ha minél többször azt mondaná, hogy nincs velem semmi baj, vagyok én is valaki, lehet engem szeretni, értékes vagyok.

Összességében:

Negatív: fostalicska heteken vagyok túl, többször éreztem azt, hogy bár meghalnék reggelre (igen, tudom, ez már nagyon gáz, de legalább most már messze nem érzem ezt - mellesleg szeretek őszinte ember lenni, így ezt is be kell vallanom).

Pozitív: az osztálytalálkozó 

És annak megmutatása, hogy ki lett belőlem, nem vagyok az a csendes kislány, akit bárki eltaposthat, odébb lökhet, nem mer megszólalni, nem, nem ez vagyok.

Valaki más vagyok. Más problémákkal, egy örökké tartó és  soha meg nem szűnő édesanyám utáni sóvárgással illetve annak szomorúságával, milliónyi szorongással, szívcsordulásig telt szeretettel és hálával, hogy anyukája vagyok az én egyetlen kislányomnak, egy magában örökké kételkedő ember, aki fogalmam sincs miért érzi, hogy értéktelen, nem feltétlen szerethető, boldog párkapcsolatban élő, munkanélküli anya.

3 év

Itt köszönöm meg mindenkinek, aki kedvesen segíteni próbált az előző blogbejegyzésben, köszönöm a sok támogatást, együttérzést nektek.

Ma pedig csordultig a szívem.

Az én kislányom ma 3 éves lett, bő egy óra múlva, 15.47 perckor nagyon szorosan meg fogom ölelgetni, bármit is írtam a múltkor, hisz persze nehéz vele, de ezt, akik anyák vagytok tudjátok... nagyon szeretjük őket.

Hálás vagyok, szerencsés vagyok, az egyetlen anyukája vagyok az én kislányomnak.

Nincs értelme az optimizmusnak

Azért mit ne mondjak, sajnos ez se a legjobb időszakom.

A gyerek ovis lett persze, de nyilván már többet van itthon, mint az oviban volt, folyton beteg én már nem tudom azt elképzelni, hogy majd egyszer meggyógyul mondjuk úgy egy egybefüggő hétre és újra vihessem minden nap.

Tökéletesen megértem a rohadék főnökömet, hogy kirúgott, hogy a francban tudnék dolgozni egy óvodás mellől ?!

Mindig remélek, hogy jön a jó időszak, aztán újabb fos.

Nagyon vártam, hogy dolgozhassak végre, de 

1. kirúgtak

2. a gyerek bár ovis, de minden nap itthon van, mert beteg és én már annyira nem akartam vele lenni minden nap (már nagyon kevés vagyok neki) és minden nap újra és újra lekötni és játszani és elváltoztatott hangon olvasni és válaszolni a millió kérdésre, és újra könyörögni, hogy ismét fújjuk ki az orrát, hogy menjünk fogat mosni és ...ennek a felsorolásnak nincs vége.

Én akartam, igen, én.

De annyira akartam már egy kicsit újra a felnőtt, dolgozó Lili lenni, nem az anyuka, aki újra és újra csak a gyerekével tölti a napokat és megpróbál a legjobb lenni és megpróbálja a lehetetetlent, hogy a gyereke ne érezze azt, amit épp rejteni próbál - azt a sok feszültséget, ami már megint bennem van, mert bár eljött a szeptember, semmi nem változott.

Néha nincs kedvem reggel felkelni és csak fekszem és arra gondolok, mennyire szeretek aludni és a világon nincs ennél jobb dolog, mint aludni és nem a gondolataimmal és az életemmel lenni.

Sötét gondolatok, de magamhoz őszintének kell lennem, ez most nem jó időszak.

Változás

Tegnap állásinterjún voltam.

Jaj, annyira élveztem, hogy végre csinosan felöltözhettem, a kis magassarkúm is felhúzhattam, nagyon jó élmény volt.

Meg aztán azért is, mert egy olyan cégnél voltam, ahol néhány évvel ezelőtt dolgoztam egy rövidke ideig - egy másik pozícióban - így aztán egy olyan főnökkel találkoztam, akivel végülis már ismerjük egymást.

Most olyan nyugodt vagyok, lehet, hogy ez így volt megírva, hogy itt folytassam az utam.

De ha nem, az sem baj.

Jövő héten kiderül.

Az élet

Ma délelőtt teljesen véletlen megtudtam, hogy az a postás, aki a kislányom születése előtt a mindennapjaim része volt, mert minden nap én vettem át tőle a sok levelet a munkahelyemen, és minden nap megvitattam vele, hogy most megint épp nincs rá jó idő (vagy esett vagy 40 fok meleg volt) és mindig volt egy kedves szava, mosolya - ma délelőtt megtudtam, hogy ez a kedves postás, idén januárban mindösssze 54 évesen meghalt.

Teljesen ledöbbentett a hír.

Hova lesz az élet.

Minden nap dolgozott, minden nap találkoztunk.

Ismétlem, minden nap dolgozott és egyszer csak nincs többé.

Anyukám pont ugyanez, minden egyes kibaszott nap dolgozott, aztán 54 évesen meghalt.

Én ezt nem tudom hova tenni.

Az ember azt gondolja, hogy így kb 80 évig él, aztán meg... ez.

Elkeseredtem, aztán fogtam a gyerek kezét, kimentünk az udvarra és a nagyon szép, rózsaszínen virágzó  muskátlimból szaporítottunk néhány másikat. Együtt csináltuk, a végére, megtanítottam neki a szaporítás szót (erről még nem volt szó), megtanítottam, hogy utána gyorsan meg is kell öntözni és akkor majd egyszer csak szép nagyra és terebélyesre nő, és jövő nyáron már nem csak egy kis rózsaszín muskátlink lesz, hanem legalább négy.

Ha még élünk. Mert sajnos már semmiben nem lehetek biztos.

(Megjegyzés: Már megint túl komolyan veszem az életet, pedig valójában egy nagy rakás szar az egész. )

Néhány jó

• Sikerült ma behennázni  a hajam, már napok óta frusztált a dolog, mert elég nehézkes magamnak megcsinálni, de amikor készen van, akkor meg akkora örömet okoz, hogy végül minden percet megér.
• Sikerült vennem néhány annyira "Lili-s " ruhát a Háda webshopból, hogy eszméletlen. Még soha nem rendeltem tőlük, persze volt ami nem volt jó, azt visszaküldtem, de számítottam rá és úgy kalkuláltam, hogy még így is megérje az egész. Az a csodálatos benne, hogy annyira egyedi és ezekkel a ruhákkal teljesen ki tudom fejezni magam, mert mind annyira én vagyok.
• Párom levágta a füvet,én belocsoltam, szép most minden kint.
• A kislányom minden egyes nap elmondja, hogy szeret, és amikor rögtön megsimogatom és válaszolok, hogy én is nagyon szeretem, akkor az a következő, hogy elmondja, hogy de apját is nagyon szereti, és én mindig gyorsan válaszolok, hogy apja is nagyon szereti őt. Annyira kis drága.
• Tetszik, hogy lassan megyünk ki a nyárból és közelít a legkedvesebb kuckózós évszakom, az ősz.

Biztos tudnék negatív dolgokat is felsorolni, de most ezúttal inkább nem teszem. Koncentrálok erre a sok jóra inkább.

Ti hol vagytok, a blogvilág mintha teljesen eltűnt volna... :(

Olvastam

Vasárnap volt egy hangyányi gyerekmentes időm, amíg delelt a kislányom és sikerült befejeznem azt a könyvet, aminek a bemutatóján voltam nemrég, amit egy olyan anya írt, akinek három fia volt, de most már egy baleset után sajnos csak kettő van.

Egy kedves ismerősöm adta kölcsön, érdekes olvasmány volt, az instámon is megosztottam, és valami olyasmi szöveget írtam a kép alá, hogy :

"Egy anya elmeséli, hogyan veszítette el a gyerekét.

Én egy gyerek vagyok, aki elveszítette az anyját."

Mert nyilván ami miatt el akartam olvasni, az maga a gyász, hogy olvashassak erről, másnak ez milyen, és nagyon sokszor nagyon szomorú volt a könyv, olyan mélyen át tudtam érezni, hogy mikor a gyerekem felébredt és bementem hozzá a szobájába, percekig nem tudtam mi a bajom, valami nem volt kerek és akkor rájöttem, hogy a nyomasztó történet, amibe teljesen beleéltem magam.

Szükségem van-e arra, hogy ilyet olvassak?

Nem tudom, de el akartam olvasni, két éjszaka alatt el is olvastam és pityeregtem is rajta és gondolkodásra késztetett és közben rengeteget gondoltam drága anyukámra.