Vasárnap volt egy hangyányi gyerekmentes időm, amíg delelt a kislányom és sikerült befejeznem azt a könyvet, aminek a bemutatóján voltam nemrég, amit egy olyan anya írt, akinek három fia volt, de most már egy baleset után sajnos csak kettő van.
Egy kedves ismerősöm adta kölcsön, érdekes olvasmány volt, az instámon is megosztottam, és valami olyasmi szöveget írtam a kép alá, hogy :
"Egy anya elmeséli, hogyan veszítette el a gyerekét.
Én egy gyerek vagyok, aki elveszítette az anyját."
Mert nyilván ami miatt el akartam olvasni, az maga a gyász, hogy olvashassak erről, másnak ez milyen, és nagyon sokszor nagyon szomorú volt a könyv, olyan mélyen át tudtam érezni, hogy mikor a gyerekem felébredt és bementem hozzá a szobájába, percekig nem tudtam mi a bajom, valami nem volt kerek és akkor rájöttem, hogy a nyomasztó történet, amibe teljesen beleéltem magam.
Szükségem van-e arra, hogy ilyet olvassak?
Nem tudom, de el akartam olvasni, két éjszaka alatt el is olvastam és pityeregtem is rajta és gondolkodásra késztetett és közben rengeteget gondoltam drága anyukámra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése