A közösségi oldal

Akkor dióhéjban összeszedem, mi az ami nem jó:

• semmi nem történik a facebookon
• én soha nem gyűjtöttem rajta ismerősöket, nagyon kevés van, és az a kevés is ami van, azt sem ismerem mind szinte, hisz van akit csak látásból - ez mire jó?
• a kisbabás képek...a 2 hónapos lett a gyerek, a felállt a gyerek, a szülinapi tortáját gusztustalanul szétkente az arcán a gyerek, a kipakolta a szekrényt a gyerek -képek lehet, hogy cukik a közeli hozzátartozóknak, de nekem nem
• ha mindenkit letiltok, mi értelme van az egésznek
• én már nem osztok meg semmit
• cserébe néha megnézem a volt férjem (na erről is írtam tegnap) - a kislányát tartva áll egy mezőn- ezt jó is látni, meg nem is - nagyon furcsa érzés
• meg azt is érzem, de lehet, hogy én vagyok félkegyelmű, hogy ha egy közeli ismerősöm kiposztolja pl. a kisgyerekét, akkor azt nekem szinte kötelességem like-olni, mert hát unokatesó, kolléganő stb. vagyok - ezt csak én érzem így?

Az van, hogy...

Szóval az van, hogy tegnap este írtam egy iszonyú depressziós bejegyzést, aztán 2 óra múlva kitöröltem.
Előtte is írtam valamelyik nap, és azt is kitöröltem.

Ne kérdezzétek, én se nagyon értem.
Az van, hogy mostanában valamiért úgy érzem, nagyon kiadom magam itt a blogon.
Ami, amikor megírom, iszonyú jó terápia, de aztán jön egy érzés, hogy mennyire sokat láttatok magamból ( ez a tegnap esti, már kitörölt bejegyzésemre vonatkozik).

Pedig, ha tudnátok milyen jó ez a blog nekem.
És szeretném folytatni, és őszinte akarok lenni.

Holnap vizsgázom, most épp dolgozom, két számla közt felléptem ide, hogy írjak.

Amiről majd írni fogok nektek: ki akarom törölni magam a facebookról.
Nem bírom már, nem visz előre, csak lehúz az a sok kisbabás kép, és én már nem osztok meg semmit, mert teljesen azt érzem, amit megosztanék, úgysem érdekelne senkit.
Erre itt van nekem a blog,  meg ti.
Itt vagytok? 

Várni

Már hetek óta ezt a három napos hétvégét vártam.

Olyan jó mindig várni valamit, de most nem jut eszembe semmi, amit megint magam elé helyezhetnék, hogy ha az eljön, akkor majd milyen jó lesz.

Pedig kell valami, mert ezt én mindig így szoktam csinálni.

Varrni kéne...

Imádom a  régi nagymamis köténykéket, abban is szoktam főzni.

Szeretem Keira stílusát, elmentettem pár képet róla, majd eljutottam 
Dottie Angelhez, aki igazán nagymamis kötényeket varr és rohadt jól le is fotózza őket, íme:

Persze

Utólag kiderült, hogy nem forró vízbe kell tenni a bodzát, hanem felforralt és lehűtött vízbe, meg aztán sok minden volt és időnk se volt az elkészítésére, így sajnos az egész fazékkal ki kellett dobni a bodzát...

Van még sok a fán, de tegnap egy csomót esett az eső, délután fűnyírás, gazolás volt a pizzasütés mellett a dolgom, úgyhogy szegény bodzaszörp azóta is várat magára.
Ezt csak azért írtam le, mert bodzaszörp ide vagy oda, de még nem rendelkezem isteni, saját kertből szedett bodzából készült nedüvel...ez az igazság. :)

Sarah Mcmenemy

Bodza boldogság

Az idei lesz a harmadik nyarunk itt, a kis álom otthonunkban.

Ennek ellenére csak most jutottunk oda, hogy a hátsó udvarban lévő bodzát, idén ne csak arra használjuk, hogy mellette elsétálva jóízűen beleszagoljunk, hanem szörpöt készítsünk belőle.

A recept vadászat még folyamatban van, mindenesetre most három liter forró vízben ázik egy nagy fazékban a tűzhelyen.

Micsoda egy csudajó dolog ez  -alkotni valamit abból, ami csak úgy megtermett a kertben...

Napi boldogság

Amikor a kis köténykémben kiszaladok a kertbe salátáért, a rakott krumplihoz.

Cicásos bejegyzés

csak cica szeretőknek...

Olyan nagy szomorúságban volt részem két teljes napig, hogy még a blogomra se akartam megírni, mert akkora nagy fájdalom volt.
Eltűnt a 3 cica közül a legkedvesebb.
Kedd este láttuk utoljára és ma, péntek reggel került elő.
De, hogy milyen szörnyű volt...mindkét délután csak sírtam otthon, tegnap a krumplit is úgy pucoltam a paprikás krumplihoz, hogy csak sírtam és sírtam.
Érdekes volt az egész, hogy milyen sokat jelent nekem ez a kópé...

Ma reggel meg kinyitom az ajtót és ott van a lábtörlőn! 
Azt a hatalmas boldogságot, most végre örömömben sírtam. 
Annyira hihetetlen, hogy megkerült, már egészen lemondtunk róla, ugyanis még soha nem kóborolt el fél napra sem (egy ivartalanított 2 éves lány cicáról van szó).

Szóval most nagy az öröm, és ez a két nap jó volt arra, hogy rájöttem, az ember addig boldog, amíg nem tudja, hogy épp boldog. :)

Gomba a padlásról :)

Múltkor kitaláltuk, hogy nekünk kell ilyen gombatermő doboz, hogy legyen itthon mindig gomba.

Nagyon szeretjük, olyan jó nézni, ahogy növekednek, és én még ilyen hófehér csiperke gombát soha nem láttam.

Mindig lemérjük a súlyát, hogy épp mennyit szedünk le róla, így volt szombaton is.

Leszedtem fél kilót, kifőztem hozzá egy kis spagettit, összekutyultam a kedvenc fehér tálaló edényemben (amit nemrég kaptam egy öreg néni padlásáról - igazi kincs! ), majd kiültünk a teraszra és jól belaktunk belőle.

Egy igazi élmény a szabadban enni, esküszöm, hogy még az étel íze is más, lehet, hogy a madárcsicsergés miatt. :)

Auuu

Este a munka után megyek intim gyantáztatni...
Már 6 éve járok, mégsem tudom megszokni, utálom a fájdalmat.

Szóda

A cuki termoszom így a nyári időszakra most már otthon hagyom, kicsit meg is untam a teát.

Bevittem ma a munkahelyemre a kedvenc, piacos - turis bögrémet, így mostantól már a munkahelyi védőitalt iszom...

Anyák napja

Amikor Katalin hercegnő (aki nagy kedvencem) férjével és újszülött kislányukkal állnak a kórház előtt, és nekem könnybe lábad a szemem.

(És persze hétvégén volt alkalmam egy olyan családi vacsorán részt venni, ahol az ott lévő kisbabára szinte rá se tudtam nézni...nem volt egyszerű. És persze nem akartam én megbántani senkit, de nem tudtam megerőszakolni magam, és hálát adok Istennek, hogy az anyuka most nem kérdezte meg, fel szeretném-e venni, mert esküszöm nem bírtam volna.)