Helyzetjelentés

Az van, hogy olyan régóta nem írtam semmit, hogy nem is tudom van-e értelme még írni.

Én magam imádom olvasni a blogjaitokat, és gondolom, mint másoknak is, nekem is vannak kedvenc blogosaim, akik ráadásul főként zártak, így aztán elég gyakran odakattintok, született-e új bejegyzés.

Mindegy is, most valamiért úgy érzem, talán írok pár szót.

Iszonyat nehezen, 8 hónap után megszereztem a jogosítványt másfél hete, de még nagyon sokat kell gyakorolnom ahhoz, hogy egyedül is ügyesen és ne szorongva vezessek.

Karácsony másnapján hazautazunk apukámhoz (40 km-re lakik) és úgy tervezem én fogok vezetni, már nagyon várom.

Tegnap este ahogy autóztunk a párommal karácsonyi bevásárlást intézni és sötét volt és a rádióban egy nem is szomorú szám szólt - én elképzeltem, hogy egyedül vezetek majd haza (mármint apukámhoz...szóval az még valahol "haza" nekem...) szóval elképzeltem, hogy egyedül vezetek majd haza és akkor így begurulok a szülői ház udvarára, mellettem a párom, hátunk mögött a kislányunk - és akkor elkezdtem sírni. 

Csak sírtam némán, mert arra gondoltam, mennyire büszke vagyok magamra, hogy megcsináltam ezt a szutyok jogosítványt, amit soha nem tudtam elképzelni és a családom se, és persze anyukám miatt sírtam, aki ezt már nem látja, nem tudja.

De tervezem, hogy a karácsonyi ebéd előtt kigurulok  a kocsival még a temetőbe, hogy újra odaállhassak anyukám elé a kislányommal. Május óta nem jártam arra és nem is tervezem, hogy túl gyakran kimegyek.

Amiről még írni akartam, hogy a szomszéd városban pár hete indult egy gyászfeldolgozó csoport, amire én is jelentkeztem és eddig három alkalommal voltam.

A többiek szerintem sokkal szomorúbbak nálam, de úgy gondolom rám is rámfér ez az egész.

Elég  sokat beszélek, még olyan is van, hogy így kb. átveszem a csoportvezetőtől az irányítást és én kérdezek a csoporttársaktól.

Én jól vagyok hozzájuk képest, de azért csak annyira, hogy eddig sikerült mindhárom alkalommal sírnom is. Szóval úgy gondolom ez egy nagyon jó lehetőség, hogy részt vehetek egy ilyen foglalkozáson, és az is enyhíti a másik fájdalmát, hogy látja, hogy a másiknak sem könnyű és van bennünk valami közös.

De, hogy nem csak szomorúságról írjak.

Nagyon szerencsés és boldog ember vagyok, hogy a kislányom anyukája lehetek.

Meg aztán, hogy olyan párom van, akivel közel 11 év után is nagyon jó a kapcsolatunk és annyira jó  érzés egy család tagjának lenni, sajnos megöregedtem annyira, hogy azt kell, hogy mondjam, hogy osztom az öreg nénik szavát, hogy a család a legfontosabb az életben.

Köszönöm a sorsnak.

Blog ügyben segítségkérés

Abban kérném valaki segítségét, hogy hol a csudában tudom beállítani, hogy az esetleges kommentjeitekről kapjak email-ben értesítést....mert így sajnos nem veszem észre, ha írtok.

Köszi előre is!

Hetek óta olvasok

Most, hogy három hete beugrottam a könyvtárba újra, már az ötödik könyvet olvasom, illetve fogom elkezdeni ma este.

Amit tegnap befejeztem, az Edith Eva Eger könyve, a A döntés volt, és mit mondjak, a közepét nagyon nagyon élveztem, az elejét kevésbé, túlzottan empatikus ember vagyok, nagyon rossz volt olvasni időnként.

De azt hiszem előrébb nem lettem a gyászban, de a könyv olvasása közben elég sokszor sírtam (ami ha jól emlékszem, még soha nem fordult elő máskor), amikor anyukájáról írt, szinte folyton sírtam.

Éjszaka befejeztem, lehajtottam a fejem a párnára és csak nyeltem a könnyeim.

De olvasni annyira jó, és mostanában nagy szükségem van rá, meg az egyedüllétre is, valahogy kicsit elszigetelődtem az emberektől.

Vezetés

Igen, erről az imént semmit nem írtam.
36 éves vagyok immár és eddig eszem ágában sem volt megtanulni vezetni.
Azt mondtam én ugyan soha.

Aztán a szülés után jött a sok gyötrelem, egyik orvos után a másik - és egy alkalommal kitaláltam, hogy megtanulok vezetni.

Természetesen beiratkoztam egy suliba és már csak néhány órám van hátra a forgalmi vizsgáig.
Olyan szinten vagyok ráparázva, plusz ebben a néhány héttel ezelőtti forróságokban is vezettem (légkondi nélkül, mert az oktató nem szereti), hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy már 50 napja meg sem jött...jól meg is ijedtem, még terhességi tesztet is vettem, de aztán néhány napra rá megjött.

De ez mutatja, hogy mennyire kimerít, mennyire szorongok tőle - bár mostanában már nem annyira...kezd talán egész jól menni, de azért még sokat nevetek azon, hogy én most tényleg vezetni fogok? :)

Azon is mosolyogtam, amikor volt az elsősegély vizsgám néhány hete, nagyjából 25 ember közül én voltam az egyetlen, aki normálisan felöltözve mentem...vagyis a szokásos ruhám helyett - ha már vizsga - én felvettem a kedvenc kis ujjatlan fehér ingem, ami turis szerzemény, emiatt nagyon kis cuki, egyedi darab.
Az összes fiatal csak úgy eljött valamiben, többnyire olyan kinyúlt pólóban, amiben a strandra szoktak menni.

Gondolkoztam rajta, hogy kivel lehet baj. De végülis mindegy, nekem ez az igényem, hogy egy vizsgán így illik megjelenni, de lehet már túl öreg vagyok.
Mindenesetre büszkén ültem ott, és a feleletem is az egyik legjobb volt, jó érzés volt, és hasznos - nem tudom manapság tanítanak-e iskolákban is akár elsősegélyt, de valószínűleg hasznosabb lenne néhány olyan dolognál, amit meg igen.

A vezetés nagy szabadságot ad majd.

És igen, túl vagyok anyukám meglátogatásán a temetőben...anyák napján volt, kivittem neki a kislányom, erről készült egy fotó is, ahogy ott állok a sír mellett a babával, és akkor hetekig ez volt a telefonom háttérképe, egy temetőben készült kép...hisz nekem csak így lehet közös  képem a kislányommal és anyukámmal...

Már július van...

Még mindig megvagyok ám. :)

Már többször írtam is ide piszkozatot, de így utólag nem baj, hogy nem került ki, tulajdonképpen gyász volt az is.

Jó lenne olyat is írni, ami előrevisz.

Például elmesélni, hogy napok óta , sőt már hetek óta annyira vágytam arra, hogy süssek saját kenyeret, aztán az meg is valósult, isteni illatok terjengtek a konyhában - én nem értem miért, de a boltokban manapság már sokszor nem találok semmilyen ehető kenyeret.

A másik ami pozitív hogy az utóbbi időben majdnem minden nap sikerült főzni és egyre jobban élvezem is a főzést.

Mindig is háziasszonykodtam, csak sokszor olyan unottan álltam neki, de mostanában annyira jó finomabbnál finomabb ételeket készíteni, vagy olyan fasírtot gyúrni, ami első begyúrásra igazán ízletesen sikerül és hasonló az ízvilága, mint amilyet anyukám készített.

A másik vágyam a napokban az, hogy valamit kreatívkodjak.

Mit ne mondjak időm, szinte semmi.

Most épp alszik a kislányom, de amikor fent van, akkor nagyon sokat foglalkozom vele, rengeteget énekelek, mondókázok neki, furulyázom, nagyon szereti a zenét.

Már lassan 10 hónapos, felállt néhány hete, eljött az az időszak, amikor tényleg csak minimálisan szabad magára hagyni.

De egyre tünemémyesebb....bár mindig is cuki volt, de olyan jó látni, ahogy egyre inkább meg akar ismerni mindent a világból.

Szóval neki szeretnék varrni valamit, valami babát vagy figurát, még a születése előtt varrtam neki egy Pinokkió babát, ami a kiságya felett lóg jelenleg.

De ha már fotó, akkor megmutatom nektek a kenyeret is amit készítettem, elsőre sok is lett, de felvágtam és a maradékot lefagyasztottam.
Olyan jó érzés úgy enni, hogy azt az ember saját maga készítette, gyúrta és azt is tudja miből készült, sokkal inkább megbecsült érték, mint a boltban vásárolt kenyér.

Nehéz lépés

36 éves vagyok és egész életemben féltem a vezetéstől, eddig sikerült elevickélem az életemben úgy, hogy buszoztam mindenhova, plusz párom vitt, ha úgy adódott.

Amióta megszültem a kislányom, folyton beteg vagyok - orvostól orvosig járok - egyébként ez annyira felidegesít, hogy nincs is kedvem részletezni itt...7 hónapja folyton van valami bajom.

Anyukám 3 éve halt meg, egy kezemen meg tudom számolni hányszor voltam kint nála a temetőben, nem szeretek kijárni (amúgy 40 km- re van tőlem).

És nemrég kitaláltam, hogy itt az idő - megtanulok vezetni.

És elmerengtem a gondolataimban, mire fogom használni majd ezt a tudást - az első gondolatom az volt, hogy ha megtanulok vezetni, beteszem a babát a kocsiba és ketten kimegyünk anyukámhoz a temetőbe.

A temetőbe.

Ahova soha nem járok ki.

Ahova még nem vittem ki neki a 7 hónap alatt megmutatni a kislányom, az unokáját...

Mert úgy érzem nem élném túl azt a pillanatot, hogy megáll a kocsi a temető kapujában és szépen kiveszem a babát az ülésből, ráadom a kis kabátját, felveszem a kezembe és szépen elindulunk be a temető kapuján.

Odaállunk a sír elé és én azt mondom a kislányomnak, hogy itt van az én anyukám.

És azt, hogy - szia, Anyu...elhoztam neked, hogy te is lásd...

Úgy érzem, ott fogok összeesni a babával a kezemben.
Pokol lesz.

De most már annyi minden arra utal, hogy ezt kell tennem, emiatt nem vagyok jól, emiatt vagyok beteg, mert ezt a lépést megtagadtam magamtól, ezen nem tudtam eddig túllenni.

De azért számomra is meglepő, hogy amikor soha nem megyek ki hozzá a temetőbe, így, hogy nemsokára tudok majd vezetni, első gondolatom az, hogy kimegyek hozzá.

Gondolom ez azt jelenti, hogy legbelül igenis ez kell nekem, de annyira fájdalmas, hogy inkább ezt is magamba zárom - illetve kizárom.

Gondoskodás

Párom elég beteg lett a napokban, többnyire fekszik szegény és lázas is.

Soha nem hord pizsamát, mindig csak egy alsónadrágban alszik, de most nagyon fázik esténként és nekem eszembe jutott, hogy van neki egy pizsamája a szekrény mélyén, amit még réges régen édesanyám vett neki egyszer ajándékba.

Előszedtem neki , ő nagy örömmel belebújt aztán elvonult a másik szobába, hogy ne fertőzzön engem jobban, most külön alszunk.

Én meg ott maradtam és csak egy gyönyörű mondat járt az eszemben, lelkem kifacsarva, torkom összeszorítva: 

"Drága édesanyám...te még most is gondoskodsz rólunk... " 

Mindig ugyanúgy

Holnap lesz a születésnapom, nincs túl jó kedvem tőle...és most már nem csak azért, amiért esetleg másnak is, hanem, mert anyukám pont a szülinapom utáni napon halt meg.

3 éve már...és azóta napokkal a születésnapom előtt már csak ő jár a fejemben, újra meg újra végigpörgetem a fejemben az eseményeket, amikor látogattuk a kórházban, ahogy láttam, ahogy egyre rosszabbul van...és ez van minden évben, ez a sok borzasztó élmény napokig a szemem előtt van, és amint elmúlik majd az a nap, picit könnyebb.

Nehéz. Nem tudom, lesz-e jobb valaha, de gondolom nem.

Az egyik pszichológia könyvemet  olvasgattam valamelyik nap és a következőt találtam benne.
A szenvedés megszűnik, amint megtaláljuk az értelmét.
Ha a szenvedésnek adunk egy tárgyat, sokkal könnyebb elviselnünk.
A könyv azt a példát hozta, hogy egy férfi szomorú volt, mert meghalt a felesége, és akkor megkérdezték tőle, hogy ha a ő halt volna meg előbb, mi lett volna - azt mondta, nagyon szenvedett volna a felesége.
És akkor ez van, hogy mivel a feleség halt meg előbb, neki kell viselni ezt a fájdalmat, hogy a másik nincs vele.

Azóta néha gondolok erre. De nehéz, mert az én anyukám csak 54 éves volt.
De ha én haltam volna meg és nem ő, az mekkora pokoli fájdalom lett volna neki.
És hála Istennek, ezt nem kellett megélnie.
Most én viselem az ő hiányát, én cipelem ezt most már egész életemen keresztül, nem ő.
És emiatt tényleg egy ici-picivel könnyebb.

Ide leírhatom, mert neki nem mondhatom el...nagyon szeretlek anyukám.

Arról, hogy miért szeretnék sokáig élni...

A saját kérésemre, a pszichiáterrel megbeszélve abbahagytam az antidepresszáns szedését több, mint egy hete.

Gondoltam minden rendben lesz, hisz hol van már az a borzasztó érzés, ami a szülés után 2-3 héttel kialalkult, azóta minden rendbe jött, a kislányomat elmondhatatlanul szeretem és minden kerek, úgy ahogy van.

Ezzel nem is lett semmi baj, de sajnos ismét kezdenek előjönni a kis szorongásaim, apróbb testi tünetek formájában...egy kis szívdobogás, egy kis bevérzett szem, szédelgés, általános rossz közérzet, de hála Istennek ebben is segít az én Manófülem, mert itt van, gondoskodnom kell róla, és ha épp nem alszik, akkor játszom vele, etetem, tanítgatom és akkor soha sincs semmi bajom, mert - a pszichiáter szerint- ha elég nagy inger éri az agyamat, akkor nem foglalkozom a szorongásom okozta szarságokkal.

Van ez a mindfulness dolog- tudatos jelenlét, kaptam egy könyvet is a pszichiátertől és ezt kell elkezdenem gyakorolni, hiszen ha ezt megtanulja az ember, akkor még szorongásoldóra sincs szüksége, úgyhogy amint lesz időm, nekiállok a hétvégén a gyakorlatoknak - aminek ha jól megértettem az a lényege, hogy az ember tudatosan arra irányítja az agyát, amire valóban szeretne gondolni.

A tegnapi terápián sírtam is. Először, amióta járok.

Megkérdezte, hogy mit gondolok arról, hogy mi van a halál után.

És én elmondtam, hogy nem tudom, de azt képzelem, hogy anyukám lát engem és a kislányom, az ő unokáját...lát minket, mert ha nem lát, az pokoli nagy fájdalom nekem.

Nagyon szeretem most az életem, minden kerek, úgy, ahogy van, boldogság van és én nagyon sokáig szeretnék élni (most már), hogy a drága kislányomnak minél tovább az ő anyukája lehessek....
Az én anyukám csak 33 éves koromig volt velem...tudom mekkora fájdalom, elveszíteni egy anyát, belepusztulok a gondolatba, ha arra gondolok, hogy a kislányomnak át kell majd ezt élni egyszer.

De most itt vagyunk, én is, apukája is neki, és úgy szeretjük... minden nap elmondom neki, hogy nagyon nagyon jó helyre született...és valóban...