Kék szemű

Nem olyan sok mindent szeretek a külsőmben (illetve azért legyek őszinte, van, amit igen, meg sok mindent nem), de a kék szemeimet nagyon szeretem, vagyis azt, hogy kékek.

Nekem ez a természetes, ez a legtermészetesebb szem szín, ennek az az oka, hogy mindkét szülőmnek, bátyámnak és nekem is kék szemünk van, vagyis anyukámnak már csak volt.

Kiskoromban bárhova néztem, mindenkinek kék szeme volt és emlékszem, hogy már nagyon pici koromban, ilyen 6 évesen már mindig azt mondtam, hogy nekem is kék szemű férjem lesz és akkor nekem is kék szemű gyerekeim lesznek.

De ez így egész életemen át kísért és annyira belém égett vágyként, hogy kissé csalódott is voltam, amikor bármikor párkapcsolatba kerültem (amiből nem volt sok csak 1- 2 ugye),mindig barna szemű fiút sodort mellém az élet, kék szeműt sohasem.

Aztán amikor terhes lettem ez újra előtérbe került. Nem értek nyilván a genetikához, de annyit tudok,hogy a szem színét kék allél határozza meg (ha jól mondom) és pl. egy barna és kék esetében a barna a domináns, a szüleim mindkét allélja kék volt (egyet kap a baba anyukájától, egyet apukájától).

És mit ad Isten nekem, barna szemű párom van, de a kis pincurkám kék szemű lett!! 

A párom szeme ezek szerint egy kék és egy barna allélból áll, és az én kékem mellé neki is a kékje került.

Megadatott, hogy lett egy kék szemű gyerekem, valamiért nekem ez annyira fontos volt, ha belenézek a szemébe, anyukámét is látom...

Meg aztán nagyon hasonlít rám a kislányom, ami megint csak olyan furcsa de egyben annyira jó érzés, arról nem is beszélve, hogy néha arra gondolok anyukám is ilyennek látott engem. 💗

Varrtam

Már rég aludnom kéne, de még itt ülök a laptop előtt, most töltöttem fel a mai varrásom eredményét a Meskára, és észrevettem, hogy nagyon rég nem írtam ide.

Asszem az lehet az oka, hogy pár napja nagyon hisztis lett a gyerek és akkor ezzel a szóval még nem fejeztem ki semmit, nagyon nagyon lefáraszt, néha úgy érzem nincs már olyan viselkedésmintám amit épp alkalmaznom lehetne és kifog rajtam egy lassan 3 éves gyerek.

A mostani viselkedéséből adódó feszültségem és lelkiállapotom egyetlen - minden hullámát kisimító megoldása, a varrás...

Esténként felváltva vigyázunk apjával a gyerekre és így odajutok a varrógépemhez is, ami most hála égnek elég nagy szenvedéllyel tölt el ismét.

Hullámzó ez a varrás dolog az életemben, most épp gyógyír és flow csináló egyben.

Köszönöm mindkét nagymamámnak ezt a varrás iránti szeretetemet.

Egy kép a ma esti neszeszerből, amit varrtam, aminek az a különlegessége, hogy az anyag, amit vettem nem annyira tetszik és nem is igazán én vagyok ez a neszeszer, valahogy mégis úgy érzem egyben van, és az egyszerűsége a varázsa (legalábbis nekem van varázsa).

Napi öröm

Eladtam ismét néhány varrományom a Meskán!

Sőt, egy vevő egyszerre 3 dolgom is megvett...megfogadtam múltkor, hogy addig nem varrhatok semmit és nem tehetek fel a Meskára, amíg ismét el nem adok egy dolgot.

Olyan nagy öröm tud lenni ez a kis sikerélmény. :)

Borbála nővér

Úgy alakult az életem, hogy 10 éves koromban egy leánygimnáziumba kerültem és kollégista is lettem, egészen 18 éves koromig - 8 évig tartott ez, mármint az, hogy kollégista is voltam, távol a szüleimtől.

Én akartam ezt, a szüleim hibája csak abban van, hogy nem szabadott volna engedniük, hogy egy 9-10 éves kislány eldöntse, hogy kollégiumba költözik.

De most nem is erről akartam írni,hanem arról a két emlékemről, ami Borbála nővérhez kapcsolódik, aki apáca volt.

Őt nagyon szerettem és sokszor szembe is jut, már régen meghalt szegény, annó 1920-ban született és én 63 éves korában ismertem meg.

A két emlékem róla az, hogy egyszer húsvétra valami tojásokat festettünk ötödmagammal a kis kollégista társaimmal meg Borbála nővérrel (10 éves voltam ekkor) és a tojásfestéshez mindenkinek kiosztott valami feladatot.

Valaki mondjuk előszedte az edényt, hagymákat, a másik harisnyákat vágott...valami olyasmi volt, hogy valahogy befedtük a tojásokat hagymával, de nem mindenütt és harisnyában a lila hagyma levében valahogy befestettük, a részletekre nem emlékszem, csak arra, hogy nekem olyan jelentéktelen kis feladat részlet jutott.

Panaszkodtam Borbála nővérnek, hogy én, amit csinálok, az semmi, az egész feladatot tekintve az nem is lényeges (mintha mellőzött lennék, nem fontos az én feladatom) és akkor ő olyan nyugalommal meg tudta magyarázni nekem, hogy az én feladatom a tojásfestésben ugyanolyan lényeges, mint bármelyik másik, ha azt én nem csinálnám meg, nem működne az egész művelet.

Ez egy életre annyira megmaradt bennem.

A másik pedig az volt, szintén 10 évesen azzal a kételyemmel fordultam hozzá, hogy otthon a szülőfalumban az öreg nénik mindig úgy beszélnek, hogy pl. jövőre majd vetek én is borsót, ha megérem...

És én megkérdeztem Borbála nővért, hogy én most 10 éves vagyok, de nekem nem kell így mondanom, hogy megteszem majd azt a valamit jövő tavasszal, ha megérem?

Nekem nem kell hozzá mondanom azt, csak az öregeknek? Én miért feltételezhetném, hogy nem halok meg addigra?

A válaszára sajnos már nem emlékszem, a reakciójára sem, csak a kérdésemre, és azon szoktam mosolyogni, hogy melyik 10 éves gondolkodik így, mi a faszért gondoltam én már kislányként arra, hogy meghalhatok? Nem tudom.

Azért akartam ezt leírni, mert ezt a blogot egyre fontosabbnak érzem és sokszor gondolok arra, hogy egyszer lehet elfelejtem az emlékeim és akkor itt lesz a blog, hogy felidézzem őket.

Lili - dokumentumfilm

Majd nézzétek meg a Netflixen a Lili című dokumentumfilmet, akit érdekel egy kis anya-lánya kapcsolat, biztosan el tud benne mélyülni.

Milyen boldog lennék, ha minden nap nézhetnék ilyen műsort, számomra annyira érdekes és megfejthetetlen, hogy az emberi viselkedés miért olyan, amilyen - meg, hogy mindennek oka van és azért vagyunk, akik vagyunk, mert hatások értek bennünket.

A film miatt még jobban oda kell figyelnem magamra, hogy mit adok át a lányomnak.

Arra szoktam figyelni, hogy mit adok át, mit tanítok meg neki, de arra sajnos kevésbé, hogy mit nem kéne látnia "belőlem".

Minden vágyam, hogy boldog ember legyen belőle.

Az ölelés minden

Hétvégén apukámnál voltam a kislányommal, egyet ott is aludtunk.

Egy ágyban aludtam az én kis szuszogómmal, úgy aludt el, hogy hallgattuk a kis bagolykájának a zenéit (egy kis cuki zenélős játéka) és közben fogta a kezem.

A hétvégéről is szeretnék majd írni, mert jó volt, élményteli volt, az emlékeket meg kell itt őriznem, de még valahogy most nem megy ezt leírni.

Inkább leírom a ma hajnali álmomat:

Anyukám ment előttem az utcán egy világosbarna télikabátban és én észrevettem őt, és gyorsan odamentem hozzá, ő épp valami lépcsőn ment fel, és akkor szemben álltam elé és teljes két karommal nagyon nagyon szorosan megölelgettem.

Jaj....annyira, de annyira fantasztikus volt...

De ő nem ölelt vissza, nem is szólt hozzám, nem reagált semmit, egyetlen reakciója volt, hogy hagyta az én ölelésem.

Istenem...bárcsak álmodhatnék nagyon gyakran ilyen csodásat még.

Nem ölelt vissza...mert már meghalt.

Amióta meghalt, bármikor is álmodtam vele, két dolog van, vagy nem reagál semmire vagy igen, de nagyon beteg, köhög, haldoklik.

Tehát ha épp nem beteg (az álmomban) akkor már nem él.

Soha,de soha ne álmodtam vele azóta, hogy meghalt olyat, hogy boldogan elvagyunk, minden jó vagy bármi.

Ezért... na ezért, ez a mai nagy- nagy megölelésem egy akkora csoda...

És nem is jutott eszembe rögtön, amikor felébredtem, hogy mit álmodtam, hanem már fenn voltam egy ideje és odaálltam a kislányom mögé a konyhaasztalnál, hogy kiöntstem a kis csészéjébe a tejet - és akkor így bevillant, hogy Úristen...mennyire megölelgettem Anyukámat.

Könnybe lábadt a szemem rögtön.

Valószínűleg nem írtam még le, de leírom, mielőtt elfelejtem azt is, bár kétlem, hogy valaha el tudom, mit álmodtam a szülésem utáni éjszakán (!) a kórházban.

Azt álmodtam, hogy a karomba veszem a kislányom és elindulok ki egy épületből, hogy anyunak megmutassam az unokáját, viszem a karomban. Mire kiérek az épületből, ő ott ül előttem egy padon, nekem háttal. 

Megyek oda mellé boldogan, büszkén, hogy megmutathassam (1 napja vagyok anyuka) és odaérek mellé és ő már nem néz ránk, csak ül, nem él már. 

Nem tudtam neki megmutatni....basszus még álmomban sem.

Hihetetlen, miket nem sző az ember agya.

Hisz így volt, akkor már nem élt, több, mint 2 éve, nem láthatta.

De most újra az ölelésre koncentrálok.

Csodálatos volt.  ❤️

Arról, hogy vagyok

Próbálom én itt élni a napjaimat, élvezni az apró boldog pillanatokat a kislányommal - amiből akad bőven - de azért belül végtelenül szomorú és csalódott vagyok.

De erről majd picit később.

Ma délelőtt is a szőnyegen egymás mellett  ülve egy 6 éveseknek való kirakót raktunk épp össze a 2 évesemmel, amikor picit jobban mellé bújtam és szokás szerint megpusziltam a kis fejét, aztán folytattuk a játékot.

Ekkor felnézett rám, közelebb bújt és azt mondta: Szeretlek, Aja...

Ritkán mond ilyet, hisz még nem ilyen dolgokkal foglalkozik, rengeteget beszél, szerintem ilyen 4-5 éves szinten lehet, illetve nem tudom, de már meg sem lepődünk, amikor ilyen 20 szó fölötti körmondatokban beszél, hibátlan nyelvtannal vagy úgy kezdi a mondatait, hogy azért sírtam, mert...és elmondja mi volt a baja.

Ha adunk neki egy pohár vizet pl. mindig megköszöni, és most már olyat is csinál, hogy ha megbánt, mondjuk épp a hisztijével és én ráhagyom, nem is mondok már semmit, akkor  odajön és bocsánatot kér. 

Ez lehet, hogy nem nagy dolog, én mégis annak érzem, mert nyilván először én tanítottam neki ilyen esetben, hogy bocsánatot kell kérni, de már többször volt rá példa, hogy teljesen magától felmérte a szituációt és őszintén odajött és odabújva mondta: Bocsánat Aja, nem akartam.

Ma bejöttünk az udvarról és odanyújtotta a kis mutatóujját és azt mondja: Nézd, Aja, zsálya illatú az ujjam (odakint mindig megdörzsölgeti a zsálya levelét, imádja szagolgatni, mondjuk kis tükör gyerekem, mert én kb. ugyanezt csinálom mindig).

Lassan újra össze kell írnom a mondásait a babakönyvbe (abba, amit ugyebár már nem tudok a faszom ex munkahelyemre bevinni) mert folyton a naptárba írom fel gyorsan, szigorúan dátummal ellátva és már eléggé el vagyok maradva vele.

Olyat is mondott már, az egyik legkedvesebb volt még nekem, hogy ha nagy lesz, majd olvas Poppert. :)

Én nem fogom visszatartani, sőt, annyira boldog vagyok,hogy a könyv szeretetemet is sikerült átadnom neki, és csodálatos érzés lesz kamaszkorában vagy amikor már érdekli, könyveket ajánlani neki a könyvespolcomról.

A kirúgásom

Sajnos csak erősíti bennem az érzést, hogy engem nem lehet szeretni.

Értéktelen vagyok, nincs rám szükség.

Még mindig nem tudom felfogni, hogy a főnököm, akivel ennyire jó viszonyom (volt), hogy volt képes ekkora szar dologra.

Próbálom azért a fényt is látni ebben a sok sötétben, és tegnap éjfél körül, amikor szorongva emiatt hogy kirúgtak, ismét nem tudtam elaludni, egyszer csak bevillant, hogy olyan nagyon hiányzik még mindig egy barátő, aki szeret és aki magától jelentkezik, keres, hogy arra gondoltam, biztos majd a következő munkahelyemen találok valakit, aki barátom is lehet, nem csak kollégám.

Micsoda optimizmus.

Nem vall rám, de hátha szerencsém lesz és lesz erre esélyem.

Amúgy hirtelen felindulásból (végig sem gondolva, hogy jelenleg még nincs óvoda, nem tudok dolgozni, hiába is nézegetem én az álláshirdetéseket ) két helyre is elküldtem a csodálatosan szánalmas önéletrajzomat, és a két helyről az egyikre be is hívtak (milyen lehetett a felhozatal, ha pont engem )de aztán realizáltam, hogy van egy gyerekem itthon, aki mellől még nem tudok elmenni végre pénzt keresni, lemondtam az interjút, hozzáteszem szomorú szívvel.

De azért próbálok tudatosan az apró pillanatokra is figyelni, és a napjaimban mindig valami örömöt keresni, 

azért ilyenek vannak:

• Vasárnap húslevest főztem, ami egészen finomra sikerült és a kislányom is többször kért belőle, jó érzés nézni, ahogy a főztömet eszi, ebben a mozzanatban anyukám is benne van, hisz ő jut eszembe, ahogy étellel ellátom a kis családomat.
• Vasárnap a rántott hús mellé petrezselymes krumplit is főztem, éppen olyat, amilyet anyukám csinált mindig, szívmelengető arra gondolni, hogy ezt a "tudást" ő adta nekem, és én majd tovább adhatom a kislányomnak.
• Nyílnak a rózsáim a kertben...imádom őket, naponta többször is megnézegetem, ápolom és szagolgatom őket.
• A petrezselymet a kertben szedtem, de van itthon saláta is most és  saját kapor, amiből a napokban kaprós túrós palacsintát is sütöttem, és ma már ettem egy kis saját borsót is, nagyon zsenge és  édes volt.
• Szép lassan mindenféle kerti zöldség, gyümölcs lesz majd, múlt héten ültettem paradicsom- és paprika palántákat.
• Saját bodzaszörpöt is csináltam, az udvari (épp nem tetves) bodzából, nagy sikere van, szerintem a héten még készítek.
• Meghívtam vendégségbe nagybátyámékat, várom, hogy találkozzunk és jó lesz picit vendéglátónak lenni.
• A gyerekem a saját szavaival elmeséli a meséket, hosszú történet jelleggel, amiket felolvasok neki, annyira édes és ez is annyira új dolog tőle, meglepő, hogy már ekkora lányom van.
• Most meg annak örülök, hogy ennyi mindent felsoroltam ide, ami pozitív, még tudnám folytatni, de ébred a kislányom a delelésből, így ennek most itt lesz vége.

Most én magam sem értem ezt a hosszú blogbejegyzést, mindenesetre érdekes, hogy mire leírtam a jó dolgokat is, tényleg jobb lett a kedvem, jobban  rálátok, mennyi minden jó dolog is történik a szar mellett. :)