Az ölelés minden

Hétvégén apukámnál voltam a kislányommal, egyet ott is aludtunk.

Egy ágyban aludtam az én kis szuszogómmal, úgy aludt el, hogy hallgattuk a kis bagolykájának a zenéit (egy kis cuki zenélős játéka) és közben fogta a kezem.

A hétvégéről is szeretnék majd írni, mert jó volt, élményteli volt, az emlékeket meg kell itt őriznem, de még valahogy most nem megy ezt leírni.

Inkább leírom a ma hajnali álmomat:

Anyukám ment előttem az utcán egy világosbarna télikabátban és én észrevettem őt, és gyorsan odamentem hozzá, ő épp valami lépcsőn ment fel, és akkor szemben álltam elé és teljes két karommal nagyon nagyon szorosan megölelgettem.

Jaj....annyira, de annyira fantasztikus volt...

De ő nem ölelt vissza, nem is szólt hozzám, nem reagált semmit, egyetlen reakciója volt, hogy hagyta az én ölelésem.

Istenem...bárcsak álmodhatnék nagyon gyakran ilyen csodásat még.

Nem ölelt vissza...mert már meghalt.

Amióta meghalt, bármikor is álmodtam vele, két dolog van, vagy nem reagál semmire vagy igen, de nagyon beteg, köhög, haldoklik.

Tehát ha épp nem beteg (az álmomban) akkor már nem él.

Soha,de soha ne álmodtam vele azóta, hogy meghalt olyat, hogy boldogan elvagyunk, minden jó vagy bármi.

Ezért... na ezért, ez a mai nagy- nagy megölelésem egy akkora csoda...

És nem is jutott eszembe rögtön, amikor felébredtem, hogy mit álmodtam, hanem már fenn voltam egy ideje és odaálltam a kislányom mögé a konyhaasztalnál, hogy kiöntstem a kis csészéjébe a tejet - és akkor így bevillant, hogy Úristen...mennyire megölelgettem Anyukámat.

Könnybe lábadt a szemem rögtön.

Valószínűleg nem írtam még le, de leírom, mielőtt elfelejtem azt is, bár kétlem, hogy valaha el tudom, mit álmodtam a szülésem utáni éjszakán (!) a kórházban.

Azt álmodtam, hogy a karomba veszem a kislányom és elindulok ki egy épületből, hogy anyunak megmutassam az unokáját, viszem a karomban. Mire kiérek az épületből, ő ott ül előttem egy padon, nekem háttal. 

Megyek oda mellé boldogan, büszkén, hogy megmutathassam (1 napja vagyok anyuka) és odaérek mellé és ő már nem néz ránk, csak ül, nem él már. 

Nem tudtam neki megmutatni....basszus még álmomban sem.

Hihetetlen, miket nem sző az ember agya.

Hisz így volt, akkor már nem élt, több, mint 2 éve, nem láthatta.

De most újra az ölelésre koncentrálok.

Csodálatos volt.  ❤️