Olvastam

Vasárnap volt egy hangyányi gyerekmentes időm, amíg delelt a kislányom és sikerült befejeznem azt a könyvet, aminek a bemutatóján voltam nemrég, amit egy olyan anya írt, akinek három fia volt, de most már egy baleset után sajnos csak kettő van.

Egy kedves ismerősöm adta kölcsön, érdekes olvasmány volt, az instámon is megosztottam, és valami olyasmi szöveget írtam a kép alá, hogy :

"Egy anya elmeséli, hogyan veszítette el a gyerekét.

Én egy gyerek vagyok, aki elveszítette az anyját."

Mert nyilván ami miatt el akartam olvasni, az maga a gyász, hogy olvashassak erről, másnak ez milyen, és nagyon sokszor nagyon szomorú volt a könyv, olyan mélyen át tudtam érezni, hogy mikor a gyerekem felébredt és bementem hozzá a szobájába, percekig nem tudtam mi a bajom, valami nem volt kerek és akkor rájöttem, hogy a nyomasztó történet, amibe teljesen beleéltem magam.

Szükségem van-e arra, hogy ilyet olvassak?

Nem tudom, de el akartam olvasni, két éjszaka alatt el is olvastam és pityeregtem is rajta és gondolkodásra késztetett és közben rengeteget gondoltam drága anyukámra.

Volt olyan, hogy éltem?

Őszinte leszek, elég szar napokon vagyok túl.

A gyerek már teljesen kikészít néha. A napokban elkezdett olyan hisztirohamokat csinálni a semmin, hogy ilyenkor már mindenre gondolok, csak arra nem, hogy holnap reggel is fel akarok még kelni.

Biztos én is nagyon belefáradtam már, meg aztán nagyon landol már a repülő, ezt szoktam mondani, amikor már mindjárt elérkezek egy időszakhoz, amit várok, de még nem vagyok ott.

Ja, és most épp blogolok, mert van még kb 12 percem, mielőtt előveszem a csirkemellet a hűtőből, hogy nekiálljak bepanírozni, hogy ebédet főzzek.

És épp van rá egy pici időm, vagyis még a blogra is, mert a gyerek, hihetetlen, de épp oviban van, beszoktatás jelleggel, és van még kb egy órám, hogy érte menjek, addig kéne még a világot is megváltani.

Annyi mindent szeretnék csinálni.

Nem baj, biztos lesz még olyan, hogy énidő vagy mi a szent szar, valamikor abból nagyon sok volt, csak akkor még nem vettem észre, hogy épp van.

Utálom azt is, hogy mindig magam kell a háttérbe szorítanom, ettől az ember igencsak frusztrált lesz egyszer csak.

De ne panaszkodjak, a héten volt egy 2 órás énidőm, egy könyvbemutatón voltam a helyi könyvtár szervezésében, és ott, úgy éreztem, újra élek... Istenem de jó volt kiszabadulni és olyat csinálni, amit én akarok.

Mert

• nem akarok hintáztatni gyereket a játszótéren
• nem akarom fogni a kezét, ahogy lecsúszik
• nem akarom újra megkérni, hogy kössük össze a haját
• nem akarok újra könyörögni, hogy most épp delelési idő van, picit    pihenjen le
• nem akarok meséket olvasni
• nem bírok már elváltoztatott hangon mesét olvasni, amikor épp egy párbeszéd van, mert úgy érzem

elfogytam, kiégtem, minden hús le lett rólam húzva, nem tudok már adni, mert nincs miből, és nekem lenne szükségem arra, hogy kapjak, hogy töltődjek, hogy én kérhessek, hogy én - én lehessek.

Imádom őt, de néha megbolondulok már ettől a monotonitástól, és tényleg, nekem valamikor volt egy életem?

Úristen, az ember milyen szerencsés, csak azt nem veszi észre, hogy épp most az.

Megyek. Főzök. Köszönöm ezt a blogírásnyi énidőt.

Olvasni

Egész életemben imádtam olvasni, egyfajta megnyugtató tevékenység ez számomra, és ez már sohasem fog megváltozni.
Nem mondom, vannak időszakok, amikor háttérbe szorul, de most megint annyira jó olvasni.

A héten is voltam könyvtárban a kislányommal és amellett, hogy most már neki is létrehoztunk egy könyvtári olvasójegyet, vagyis beírattam a könyvtárba, most végre magamnak is hoztam ki néhány könyvet Sándor Anikótól, akinek egy előadásán jártam is néhány évvel ezelőtt, és már olvastam is egy-két könyvét.

Olyan jó most ezt olvasni, abban a néhány kis lopott pár percemben ami adódik, olyan jó lenne sokkal sokkal több idő, de nincs mit tenni, ez az anyai lét, azért remélem egyszer valamennyire visszakapom az életem.

Mindig ábrándozok arról, hogy egyszer majd én is írok egy könyvet.

Ki tudja, mit hoz a jövő? :)

Újabb film élményem

3096 nap

Film Natascha Kampusch szomorú történetéről

Teljesen emlékszem a híradásokra, mikor szegénynek sikerült megszöknie attól a vadállattól, és minden hír róla szólt, a nevét is pillanatok alatt megjegyeztem.

Nem akartam megnézni a filmet, dehát ugye az ember csinál néha olyat, amit épp nem is akar.

Szorongva néztem végig a filmet. Valmiért borzasztóan, talán  túlságosan is  empatikus ember vagyok (múltkor olvastam erről a neten és azt találtam,hogy én hiperszenzitív ember vagyok, hát jó) és emiatt nem volt számomra könnyű a film. 

Mintha én lettem volna az a kislány, meg a gyerekemre gondoltam,meg, hogy az anyukájának mekkora fájdalom lehetett ezt megélni (nyilván apukájának is).

Hogy miért vannak ilyen elvetemült, beteg emberek. :(

A film végén, amikor poszívózza a lány, a férfi autóját, ökölbe szorított kézzel szurkoltam, hogy ezúttal ügyesen el tudjon szökni, pedig tudtam, hogy ez lesz az a jelenet, mert olvastam, hogy ekkor tudott tőle megszökni, a szerencsésen nyitva hagyott nagykapun keresztül és futott, amennyire csak tudott, hogy valaki segítsen rajta.

Aztán azon gondolkoztam, hogy amíg szegény ott raboskodott és az a rohadék elvett a saját életéből ilyen hosszú, 8 évet - addig a világban minden zajlott a maga rendjén, a madarak csicseregtek, a szerencsésebb gyerekek épp a kertjükben játszottak, este anyukájuk mesélt nekik mesét, ha rosszat álmodtak, megvigasztalták őket és megölelhették édesanyjukat.

Pont ugyanilyen értetlenül olvastam tavaly a könyvet az Auschwitz-ot túlélőkről, hogy miközben csonstsoványra fogyva, rabságban élve, minden nap küzve az esetleges halállal küzdötték át magukat a napjaikon,addig más emberek (nyilván akik nem kerültek oda) élhették az életüket, szép ruhákban jártak, dolgoztak, gyerekeket szültek, boldogan élhettek. 

Néha nem értem hogy lehet ez.

Vízivás 2021-ben

Az 1896-ban született dédnagymamám biztosan nagyot nézne, ha ma elmesélhetném neki, hogy az új telefonomra tegnap este milyen appot töltöttem le és mennyire tetszik, mennyire hasznos és működik.

Én soha nem vagyok szomjas, nem is értem hogyan lehetséges ez, de tényleg egy nap alig iszom meg néhány dl vizet (csak vizet iszom mindig).

Egy jó ideje már lelkiismeretfurdalásom volt a dolog miatt, mert tudom én, hogy az egészségemnek az tesz jót, ha eleget iszom, mégsem ment, erőltettem, de igazából nem tudtam mennyit ittam vagy épp mennyit nem egy adott nap.

Na, és akkor tegnap este beállítottam ezt a vízivós dolgot a telefonomon, és kiszámolta, mennyit kéne innom, és ma már délelőtt 11-re többet ittam meg, mint máskor egész nap.

Nem is nehéz csinálni és tök jó, hogy még  a felelősséget is leveszi a vállamról, nem az van, hogy szorongok, hogy megint jól beebédeltem, hozzá egy korty víz nélkül, hanem tudom, hogy a nap végére pont ennyit fogok inni, amennyit kell és amivel jót teszek magamnak.

Mai napi öröm kipipálva! :)

Jó is, rossz is

Örömök:

• Ezúttal vasárnap helyett, ma hétfőn főztem húslevest, kislányom legnagyobb örömére, mert már tegnap is evett volna.
• Néha sikerül kicsit leszarnom a dolgokat és kevesebbet görcsölni azon, hogy nincs minden rendben a házban vagy a ház körül most is épp ég ki a fű, én meg nem foglalkozom vele, úgyis jön megint a 40 fok, rájöttem,hogy nem tudok mindig mindent megcsinálni, örökké harcolni az árral.
• Anyósom mosolya, amikor a kislányomra néz.💗
• Kitalátam, hogy át kellene festeni a biciklimet, és arra gondoltam fehér lesz és festek majd rá rózsaszín pöttyöket. :) Párom fogja valamikor megcsinálni, neki sincs semmi szabadideje a munka mellett, de azt mondta szívesen felújítja a biciklimet.
• Az új színvilág, amiben varrok, imádom. Évek alatt sokat változott az ízlésem (kb 15 éve varrok, vagy az is lehet, hogy egészen kicsi gyerekkorom óta, ha beleszámítjuk a kézzel varrást is, úgy értem varrógép nélkül)
• Lett egy hintaágyunk az udvaron és néha ott mesekönyvezünk a kislányommal, nagyon hangulatos.
• Pirosodnak a paradicsomok, növekszik néhány paprika.

Bánatok:

• Apukámmal mintha eltávoldtunk volna egymástól. Volt egy időszak nemrég, amikor szakítottak néhány hétre a párjával, és apukám egyedül volt, naponta többször is beszéltünk telefonon, én meg szárnyaltam, annyira magamon éreztem a szeretetét, de sajnos, most, hogy újra együtt vannak, hetente egyszer, ha beszélünk, és az is olyan, hogy...nem tudom, más.
• Hiányzik drága édesanyám, vasárnap lenne majd a 60. születésnapja...nem lesz egyszerű nap.
• Vajon lehet engem szeretni, milyen ember vagyok én? Ez még mindig bennem van és megint felerősödött bennem annak a hiánya, hogy legyen egy barátnőm, aki szeret és  akit én is szerethetek.

Helyzetjelentés

Ha csak néhány szóval jellemezhetem: nincs időm semmire.

Nem jutok ide sem.

Helyette, amiket csinálok:

• A gyereket szobatisztaságra szoktattam (ez hatalmas nagy öröm, elmondhatatlan nagy mérföldkő számomra, mindezt kb 1-2 hét alatt).
• Folyton locsolok az udvaron, nincs locsolórendszerünk, cserébe egy 940 nm-es telkünk - van mit locsolni - sok időt igénybe vesz.
• Ha delel a kislányom, varrok. Kicsit már túl is toltam a dolgot, valamelyik este még 11 után kukacoltam össze két anyagot (szabad gépi tűzés).
• Főzök, sütit sütök, mosok, rendet rakok, a gyereknek mesélek, könyvtárba rohanok mesekönyvért, postára,hogy csomagot adjak fel, a házimunka kifogyhatatlan. :(
• Úgy érzem semmire sincs időm, folyton rohanni kell.

Szóval most kicsit ez van, hogy kiégtem vagy mi.

De tegnap este befejeztem egy sorozatot (Halston), az lekötött, megfogott, tanulhatnék is belőle, a főhős is az élete végén lett bölcs, (legalábbis a film végén így volt), hogy ült és nézte a tengert, és csak arra gondolt, milyen gyönyörű kék.

Néha eszembe jut a Soma, aki azt mondta, hogy a gyerekei születése után, ha jól tudom hónapokat töltött azzal, hogy kiment valami bányatóhoz és csak ült és nézte és nem csinált semmit.

Ma elromlott a telefonom, végleg. Most pár napig nem lesz semmilyen telefonom.

A lassulás elkezdéséhez ez is jó lehet.