3096 nap
Film Natascha Kampusch szomorú történetéről
Teljesen emlékszem a híradásokra, mikor szegénynek sikerült megszöknie attól a vadállattól, és minden hír róla szólt, a nevét is pillanatok alatt megjegyeztem.
Nem akartam megnézni a filmet, dehát ugye az ember csinál néha olyat, amit épp nem is akar.
Szorongva néztem végig a filmet. Valmiért borzasztóan, talán túlságosan is empatikus ember vagyok (múltkor olvastam erről a neten és azt találtam,hogy én hiperszenzitív ember vagyok, hát jó) és emiatt nem volt számomra könnyű a film.
Mintha én lettem volna az a kislány, meg a gyerekemre gondoltam,meg, hogy az anyukájának mekkora fájdalom lehetett ezt megélni (nyilván apukájának is).
Hogy miért vannak ilyen elvetemült, beteg emberek. :(
A film végén, amikor poszívózza a lány, a férfi autóját, ökölbe szorított kézzel szurkoltam, hogy ezúttal ügyesen el tudjon szökni, pedig tudtam, hogy ez lesz az a jelenet, mert olvastam, hogy ekkor tudott tőle megszökni, a szerencsésen nyitva hagyott nagykapun keresztül és futott, amennyire csak tudott, hogy valaki segítsen rajta.
Aztán azon gondolkoztam, hogy amíg szegény ott raboskodott és az a rohadék elvett a saját életéből ilyen hosszú, 8 évet - addig a világban minden zajlott a maga rendjén, a madarak csicseregtek, a szerencsésebb gyerekek épp a kertjükben játszottak, este anyukájuk mesélt nekik mesét, ha rosszat álmodtak, megvigasztalták őket és megölelhették édesanyjukat.
Pont ugyanilyen értetlenül olvastam tavaly a könyvet az Auschwitz-ot túlélőkről, hogy miközben csonstsoványra fogyva, rabságban élve, minden nap küzve az esetleges halállal küzdötték át magukat a napjaikon,addig más emberek (nyilván akik nem kerültek oda) élhették az életüket, szép ruhákban jártak, dolgoztak, gyerekeket szültek, boldogan élhettek.
Néha nem értem hogy lehet ez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése