Mi van

Volt itt minden mostanában, de nem tudom az okát, hogy miért nincs kedvem ezeket már megírni.

Érdekes, hogy általában, amikor nagyon szomorú vagyok, de már tényleg nagyon fos minden, azt nem bírom itt megírni.

(Így volt ez a szülés utáni depressziómmal is, arról még azóta sem tudtam írni és azt hiszem azért nem, mert aki még nem járt ilyen cipőben, az sajnos hóbortos női picsogásnak hinné, pedig, amikor már öngyilkos gondolataim is voltak, nagyon nem tűnt sétagaloppnak - és hallottam már olyat, aki élből elutasítja és nem létező dolognak tartja a szülés utáni depressziót, na, nem imerek más dolgot, ami ennyire ki tud hozni a sodromból - szóval erről nem tudok írni. )

Egy borzasztóan kedves, számomra - mint most kiderült - nagyon fontos személy került kórházba nemrég coviddal,  és pillanatok alatt a lélegeztetőgép után mesterséges altatásba helyezték... rengeteget sírtam miatta.

Én már temettem, (ez nem volt kérdés számomra, hogy nem éli túl) amikor megtudtam róla ezt a hírt, aznap írtam neki messengeren, csak annyit, hogy nagyon szeretem és gyógyuljon, meg hamar - de tudtam(!) teljesen tudtam, hogy a kis chat fej (vagy mi az) már nem fog leugrani a szövegem mellé, mert meg fog halni és napról napra lentebb került a chateléseimben a kis arca, hisz más üzenetek jöttek elé, akikkel épp beszéltem.

Múlt héten, egyik nap arra keltem, hogy azt éreztem, nem fog mégsem meghalni és pár óra múlva jött egy ismerőstől az információ, hogy felébredt, jobban van, mosolyog, majd hamarosan a lélegeztetőgépról is levették. (De én ezt hogyan éreztem meg...nem tudom.)

Ma reggel, pedig csoda történt, mert írt nekem üzenetet....!

Arra az üzenetemre, amiben biztos voltam, hogy egy halott embernek írom és soha nem ér már célba....

Most újra ő a legelső kis arc az üzeneteim közt és még most sem hiszem el...

A legboldogabb akkor leszek, amikor majd (remélem hamarosan) megölelhetem és elmondhatom neki, hogy a telefonomon azért van róla egy kép elmentve, mert amikor biztos voltam benne, hogy meghal, gyorsan lementettem egy képét, hogy majd elő tudjam hívni és kitegyem a szobámban, hogy tudjak rá majd mindig emlékezni.

Nem vagyok jó passzban és igazából nem  is tudom az okát.

Sokat sírok is, hiányzik mindenki, aki már nincs velem, anyukám, nagymamáim, a gyerekkorom, a gyökereim.

Életjel

Igazán megmutatja mennyi szabadidőm van, hogy a naptárban este átnézve megrémülve tapasztaltam ( és kissé megnyugodva nyugtáztam teljes lemerülésem okát), mely szerint a kislányom októberben összesen 4 (!) napot volt óvodában, a többit itthon töltötte, ráadásul úgy, hogy ebből csak én, egy közel 3 és fél hetes borzalmas megbetegedéssel küzdöttem és próbáltam úgy ellátni a családot kajával, tiszta ruhával, a gyereket játékidővel, meg egyebek.

Ma reggel elvittük óvodába, gondolom maximum 4 napnál most sem fog többet kibírni, kicsit lelkiismeretfurdalásom is van, hogy itt blogolok, miközben kurvára takarítanom kellene a fürdőszobát, megmosni a rohadt zsíros hajam (még jó, hogy reggel sapkában lehettem, mikor elvittük óvodába, nem láthatták, hogy anyuka milyen ápolt).

Aztán mi van még...hajmosás, ja igen, majd hennázás, ruhák rendbetétele a szekrényekben, okmányirodába, gyógyszertárba menni,  felmosás végre az egész házban (megjegyzem amikor még nem volt gyerekem, ezt minden szombaton megtettem, de most basszus, hihetetlen mennyire nem jut erre idő, mint ahogy magamra sem.)

De nem akarok panaszkodni, tudom, hogy másnak is ilyen ez, de attól még elképesztő, hogy mennyire nem azt az életet és úgy élem, ahogy én szeretném, és ez sajnos egy állandó frusztráltságnak ad otthont bennem.

Valahogy mégis tudtam 2 dologra időt kiszorítani, az egyik, hogy a házunkban csináltam egy nappalit, ami eddig nem volt, és próbálom a kis tárgyaimmal minél otthonosabbá tenni, imádom a lakberendezést vagyis inkább otthonosságnak mondanám, esküszöm, amikor a gyereknek olyan könyvből olvasok, ahol a kis nyuszinak van egy kis háza, konyhája,  azon is el tudok varázsolódni, hogy milyen otthonos kis terítője, és gyertyája van az asztalon. :)

A szívmelengető rész:
Szóval, így 12 év után kiderült, hogy a páromnak és nekem van egy közös hobbink (!) (bár van több is, de ez most újdonság), mégpedig a kerámiázás, agyagozás.
A helyi művelődési házban 2 hetente van lehetőség elmennünk és bármit alkothatunk, amit aztán száradás után kifestünk és kiégetnek, bemázaznak nekünk.
Erre a másfél órára áthívtam az amúgy nagyon elfoglalt régi kolléganőmet, hogy vigyázzon a kislányunkra, amíg mi egy kicsit flow-ba kerülhettünk, és igen, megint fantasztikus élmény volt... :)

Már vettünk agyagot itthonra is, de persze időnk nincs semmi, hogy agyagozzunk a gyerek nélkül, így aztán vele együtt szoktuk néha elővenni, de persze a gyerek egyikőnket teljesen leköti, a másikunk tud addig  valamit alkotni. De tetszik neki is, volt már, hogy egy este szólt, hogy "Anya, megint agyagozzunk!" :)

Fejlesztem a kis kreativitását, most tettem fel néhány új dísztányért a falra, és azokat is egyből észreveszi és egytől egyig megdicséri, hogy milyen szép.

Ilyenkor azért mosolyog a lelkem...

Meg sokszor azért, mikor mindig megsimogat, megölel, kis szeretetgombóc (amellett, hogy sokszor rettentően fárasztó és sokat csüggedek azon, hogy basszus, mennyire nehéz ez a  szülőség dolog.)

Az egyik fali képem, amit egy gyönyörű horgolt kis terítővel készítettem, itt már a festés előtti fázis látható.

 

A nappali...imádok itt ülni, szemben a kis csúnya tányérjaimmal és meginni a kávém (a háttérben nem látható a sok gyerekjáték, mert már itt is az van, de azért próbálom tartani a nappali jellegét. :)

Zoknik, könyvek, hála, szeretet

A napokban kocsival elmentem beiratkozni a Munkaügyi Központba, ha már így alakult, de nem bánom, kicsit élvezem is, hogy amikor végre oviban van a kislányom, teljesen belefeledkezhetek az itthoni dolgaimba úgy, hogy a saját tempómban csinálhatom és nem kell folyton abbahagyni legyen az házimunka, főzés, jövő tervezgetése, semmittevés.

Szóval amíg a gyerek oviban volt, intéztem az ügyeim és volt egy kis időm beszaladni egy nagy ruhaboltba, ahol igazából nem akartam semmit, csak úgy voltam vele, ha bármivel szerelembe esek, azt magammal viszem.

Mi az ahol ilyenkor mindig kikötök? A gyerek cuccoknál. :)

Mindig. Bárhova megyek, legyen az ruha- vagy könyvesbolt, bármi, mindig pár perc alatt ott vagyok és azt nézem, minek örülne az én Manófülem.

Vettem neki jó pár új zoknit, mindenféle cukit, meg praktikusat, meg kis harisnyákat és nagy örömmel álltam be fizetni a kasszához.

Ennél nagyobb örömet csak az okoz, amikor az oviból hazaérve megtalálja és nagy örömmel, mosollyal az arcán kibontogatja - igen, egy zokninak is lehet így örülni. (Persze, mert az egyiken egy kis róka is volt, azt felhúztam a kezemre, és indulhatott is a bábozás, egész este kacagott a kis rókának és kérdezgette őt.)

Plusz kapott két könyvet is, amit pedig adományboltban vadásztam neki.

De a lényeg, amit ezzel kapcsolatban szívmelengetően az arcomba tódult, az az volt, hogy mivel én 10 évesen kollégista lettem, keveset voltam otthon, és időnként elmentünk ruhákat is venni, de olyan milliószor fordult az elő, hogy drága édesanyám mindig vett nekem valamit. De mindig. Hazamentem hétvégén és ott volt egy új sál vagy egy melegítőnadrág vagy egy ceruzakészlet...vagy egy meskönyv. Bármi.

Mindig vett nekem valamit,mindig gondolt rám, és én nagyon hálás voltam, de amikor nagyobb lettem, emlékszem, hogy lelkiismeretfurdalásom volt, hogy miért költi rám a pénzt, szegény anyukám, már megint költött rám. Ez így bennem volt.

Egészen a keddi zoknivásárlásig, amit az én kislányomnak vettem.

Ott, a boltban megvilágosodtam.

Ezek, neki is ugyanolyan örömök voltak, mint nekem.

Az, hogy adhatott valamit, vett nekem valamit, annyira természetesen jött belőle, ahogy most belőlem is.

Már nincs lelkiismeretfurdalásom, mert költött rám.

Tudom, hogy egyszerűen csak nagyon de nagyon szeretett.

Az élet egy körforgás, egy hála, egy szeretet halmaz, szerencsés vagyok, hogy mindkét oldalon állhatok, állhattam anyukám kislányaként, és állhatok a kislányom anyukájaként is .

A két könyv, amit egy adományboltban vadásztam összesen 400 Ft-ért.

Rengeteg pöttyös könyv volt még ott, ha egyszer lesz lehetőségem, visszamegyek, mire kiskamasz lesz, lesz mit lekapnia a polcról, remélem így lesz, hiszen én is így csináltam először azokat olvastam, amiket otthon találtam (Berkesi András, Szilvási Lajos regényeket), nagy felelősség (meg móka ) ez is, hogy összeállíthatok olyan könyveket, amiket neki szánok...jaj csoda ez az élet néha...tudjátok. 

Érzések

Nincs kedvem jelentkezni, nincs kedvem elemezni az elmúlt heteket, amiben volt bőven szorongás, egy csomó szemcsepp, egyszer egy szem  nyugtató éjszakára, összeomlás élmények.

Most jobb, bár beteg vagyok, a gyerek alig ovis, mindig itthon van, most már én és apja is betegek vagyunk, nekem végre lezárult a munkám, magam mögött hagytam a régi munkahelyem, az álom munkahelyre nem vettek fel, bár minden változatlan, mert mivel a gyerek folyon beteg, nem is tudnék mellőle dolgozni. Vagy még nem tudom hogy lesz.

A rossz heteimről nem akarok írni már.

Arról akarok írni, hogy voltam 20 éves érettségi találkozón, ahol csodálatosan éreztem magam, önmagam voltam, nem az elnyomott, csendes, visszahúzódó kis megszeppent lány, aki abban a 8 évben voltam, amíg oda jártam.

El is meséltem az osztálytársaknak, hogy nem tudom hogyan emlékeznek rám, de én ma már egy nagyon nagyon beszédes ember vagyok, aki folyton csak mondja és mondja, és a kollégium egy nagy görönygöt tett elém, amit azóta is tolok, de most, hogy 20 év után lehetőségem volt bekukkantani az egykori kollégiumi szobámba basszus, és azt is le is fényképezhettem... kicsit jobb.

Érdekesség, hogy miután hazaértem az osztálytalálkozóról és a gyereket is szépen lefektettem, lefeküdtem és a szívem este 10-kor ezerrel elkezdett verni, gyorsan és nagyon intenzíven és ezt csinálta egész éjszaka és reggel is erre ébredtem, addigra már bele is törődtem, hogy most ezt csinálja, bár az okát nem értettem - lehet felzaklatott a kollégium látványa, nem tudom, de ennek a heves szívdobogásnak az vetett véget, hogy reggel felkeltem és megláttam, hogy megint tiszta vérben úszik a bal szemem. Na, akkor abbamaradt és akkor lett a szemem a szorongásom tárgya, a szívverés helyett.

Vannak bajok, tudom.

A gyerekem születése óta, nem igazi minden, azóta szorongok kisebb nagyobb intenzitással, de most, hogy végre munkahelyre sem kell még bejárnom, és a gyerek is ovis lesz talán egy hónapban mondjuk 7 napot a 20-ból, abban a 7 napban talán foglalkozhatok majd magammal.

Ami aztán vagy jó lesz vagy pont nem.

De boldogság is van, mert úgy érzem vannak barátaim.

Bár nem lányok, mind fiú, de ennek is örülni kell.

Azért még annyit megjegyeznék, hogy ha sok pénzem lenne, minden héten ott ülnék a pszichiáteremnél és csak beszélnék és beszélnék és szeretném, ha minél többször azt mondaná, hogy nincs velem semmi baj, vagyok én is valaki, lehet engem szeretni, értékes vagyok.

Összességében:

Negatív: fostalicska heteken vagyok túl, többször éreztem azt, hogy bár meghalnék reggelre (igen, tudom, ez már nagyon gáz, de legalább most már messze nem érzem ezt - mellesleg szeretek őszinte ember lenni, így ezt is be kell vallanom).

Pozitív: az osztálytalálkozó 

És annak megmutatása, hogy ki lett belőlem, nem vagyok az a csendes kislány, akit bárki eltaposthat, odébb lökhet, nem mer megszólalni, nem, nem ez vagyok.

Valaki más vagyok. Más problémákkal, egy örökké tartó és  soha meg nem szűnő édesanyám utáni sóvárgással illetve annak szomorúságával, milliónyi szorongással, szívcsordulásig telt szeretettel és hálával, hogy anyukája vagyok az én egyetlen kislányomnak, egy magában örökké kételkedő ember, aki fogalmam sincs miért érzi, hogy értéktelen, nem feltétlen szerethető, boldog párkapcsolatban élő, munkanélküli anya.

3 év

Itt köszönöm meg mindenkinek, aki kedvesen segíteni próbált az előző blogbejegyzésben, köszönöm a sok támogatást, együttérzést nektek.

Ma pedig csordultig a szívem.

Az én kislányom ma 3 éves lett, bő egy óra múlva, 15.47 perckor nagyon szorosan meg fogom ölelgetni, bármit is írtam a múltkor, hisz persze nehéz vele, de ezt, akik anyák vagytok tudjátok... nagyon szeretjük őket.

Hálás vagyok, szerencsés vagyok, az egyetlen anyukája vagyok az én kislányomnak.

Nincs értelme az optimizmusnak

Azért mit ne mondjak, sajnos ez se a legjobb időszakom.

A gyerek ovis lett persze, de nyilván már többet van itthon, mint az oviban volt, folyton beteg én már nem tudom azt elképzelni, hogy majd egyszer meggyógyul mondjuk úgy egy egybefüggő hétre és újra vihessem minden nap.

Tökéletesen megértem a rohadék főnökömet, hogy kirúgott, hogy a francban tudnék dolgozni egy óvodás mellől ?!

Mindig remélek, hogy jön a jó időszak, aztán újabb fos.

Nagyon vártam, hogy dolgozhassak végre, de 

1. kirúgtak

2. a gyerek bár ovis, de minden nap itthon van, mert beteg és én már annyira nem akartam vele lenni minden nap (már nagyon kevés vagyok neki) és minden nap újra és újra lekötni és játszani és elváltoztatott hangon olvasni és válaszolni a millió kérdésre, és újra könyörögni, hogy ismét fújjuk ki az orrát, hogy menjünk fogat mosni és ...ennek a felsorolásnak nincs vége.

Én akartam, igen, én.

De annyira akartam már egy kicsit újra a felnőtt, dolgozó Lili lenni, nem az anyuka, aki újra és újra csak a gyerekével tölti a napokat és megpróbál a legjobb lenni és megpróbálja a lehetetetlent, hogy a gyereke ne érezze azt, amit épp rejteni próbál - azt a sok feszültséget, ami már megint bennem van, mert bár eljött a szeptember, semmi nem változott.

Néha nincs kedvem reggel felkelni és csak fekszem és arra gondolok, mennyire szeretek aludni és a világon nincs ennél jobb dolog, mint aludni és nem a gondolataimmal és az életemmel lenni.

Sötét gondolatok, de magamhoz őszintének kell lennem, ez most nem jó időszak.

Változás

Tegnap állásinterjún voltam.

Jaj, annyira élveztem, hogy végre csinosan felöltözhettem, a kis magassarkúm is felhúzhattam, nagyon jó élmény volt.

Meg aztán azért is, mert egy olyan cégnél voltam, ahol néhány évvel ezelőtt dolgoztam egy rövidke ideig - egy másik pozícióban - így aztán egy olyan főnökkel találkoztam, akivel végülis már ismerjük egymást.

Most olyan nyugodt vagyok, lehet, hogy ez így volt megírva, hogy itt folytassam az utam.

De ha nem, az sem baj.

Jövő héten kiderül.

Az élet

Ma délelőtt teljesen véletlen megtudtam, hogy az a postás, aki a kislányom születése előtt a mindennapjaim része volt, mert minden nap én vettem át tőle a sok levelet a munkahelyemen, és minden nap megvitattam vele, hogy most megint épp nincs rá jó idő (vagy esett vagy 40 fok meleg volt) és mindig volt egy kedves szava, mosolya - ma délelőtt megtudtam, hogy ez a kedves postás, idén januárban mindösssze 54 évesen meghalt.

Teljesen ledöbbentett a hír.

Hova lesz az élet.

Minden nap dolgozott, minden nap találkoztunk.

Ismétlem, minden nap dolgozott és egyszer csak nincs többé.

Anyukám pont ugyanez, minden egyes kibaszott nap dolgozott, aztán 54 évesen meghalt.

Én ezt nem tudom hova tenni.

Az ember azt gondolja, hogy így kb 80 évig él, aztán meg... ez.

Elkeseredtem, aztán fogtam a gyerek kezét, kimentünk az udvarra és a nagyon szép, rózsaszínen virágzó  muskátlimból szaporítottunk néhány másikat. Együtt csináltuk, a végére, megtanítottam neki a szaporítás szót (erről még nem volt szó), megtanítottam, hogy utána gyorsan meg is kell öntözni és akkor majd egyszer csak szép nagyra és terebélyesre nő, és jövő nyáron már nem csak egy kis rózsaszín muskátlink lesz, hanem legalább négy.

Ha még élünk. Mert sajnos már semmiben nem lehetek biztos.

(Megjegyzés: Már megint túl komolyan veszem az életet, pedig valójában egy nagy rakás szar az egész. )

Néhány jó

• Sikerült ma behennázni  a hajam, már napok óta frusztált a dolog, mert elég nehézkes magamnak megcsinálni, de amikor készen van, akkor meg akkora örömet okoz, hogy végül minden percet megér.
• Sikerült vennem néhány annyira "Lili-s " ruhát a Háda webshopból, hogy eszméletlen. Még soha nem rendeltem tőlük, persze volt ami nem volt jó, azt visszaküldtem, de számítottam rá és úgy kalkuláltam, hogy még így is megérje az egész. Az a csodálatos benne, hogy annyira egyedi és ezekkel a ruhákkal teljesen ki tudom fejezni magam, mert mind annyira én vagyok.
• Párom levágta a füvet,én belocsoltam, szép most minden kint.
• A kislányom minden egyes nap elmondja, hogy szeret, és amikor rögtön megsimogatom és válaszolok, hogy én is nagyon szeretem, akkor az a következő, hogy elmondja, hogy de apját is nagyon szereti, és én mindig gyorsan válaszolok, hogy apja is nagyon szereti őt. Annyira kis drága.
• Tetszik, hogy lassan megyünk ki a nyárból és közelít a legkedvesebb kuckózós évszakom, az ősz.

Biztos tudnék negatív dolgokat is felsorolni, de most ezúttal inkább nem teszem. Koncentrálok erre a sok jóra inkább.

Ti hol vagytok, a blogvilág mintha teljesen eltűnt volna... :(

Olvastam

Vasárnap volt egy hangyányi gyerekmentes időm, amíg delelt a kislányom és sikerült befejeznem azt a könyvet, aminek a bemutatóján voltam nemrég, amit egy olyan anya írt, akinek három fia volt, de most már egy baleset után sajnos csak kettő van.

Egy kedves ismerősöm adta kölcsön, érdekes olvasmány volt, az instámon is megosztottam, és valami olyasmi szöveget írtam a kép alá, hogy :

"Egy anya elmeséli, hogyan veszítette el a gyerekét.

Én egy gyerek vagyok, aki elveszítette az anyját."

Mert nyilván ami miatt el akartam olvasni, az maga a gyász, hogy olvashassak erről, másnak ez milyen, és nagyon sokszor nagyon szomorú volt a könyv, olyan mélyen át tudtam érezni, hogy mikor a gyerekem felébredt és bementem hozzá a szobájába, percekig nem tudtam mi a bajom, valami nem volt kerek és akkor rájöttem, hogy a nyomasztó történet, amibe teljesen beleéltem magam.

Szükségem van-e arra, hogy ilyet olvassak?

Nem tudom, de el akartam olvasni, két éjszaka alatt el is olvastam és pityeregtem is rajta és gondolkodásra késztetett és közben rengeteget gondoltam drága anyukámra.

Volt olyan, hogy éltem?

Őszinte leszek, elég szar napokon vagyok túl.

A gyerek már teljesen kikészít néha. A napokban elkezdett olyan hisztirohamokat csinálni a semmin, hogy ilyenkor már mindenre gondolok, csak arra nem, hogy holnap reggel is fel akarok még kelni.

Biztos én is nagyon belefáradtam már, meg aztán nagyon landol már a repülő, ezt szoktam mondani, amikor már mindjárt elérkezek egy időszakhoz, amit várok, de még nem vagyok ott.

Ja, és most épp blogolok, mert van még kb 12 percem, mielőtt előveszem a csirkemellet a hűtőből, hogy nekiálljak bepanírozni, hogy ebédet főzzek.

És épp van rá egy pici időm, vagyis még a blogra is, mert a gyerek, hihetetlen, de épp oviban van, beszoktatás jelleggel, és van még kb egy órám, hogy érte menjek, addig kéne még a világot is megváltani.

Annyi mindent szeretnék csinálni.

Nem baj, biztos lesz még olyan, hogy énidő vagy mi a szent szar, valamikor abból nagyon sok volt, csak akkor még nem vettem észre, hogy épp van.

Utálom azt is, hogy mindig magam kell a háttérbe szorítanom, ettől az ember igencsak frusztrált lesz egyszer csak.

De ne panaszkodjak, a héten volt egy 2 órás énidőm, egy könyvbemutatón voltam a helyi könyvtár szervezésében, és ott, úgy éreztem, újra élek... Istenem de jó volt kiszabadulni és olyat csinálni, amit én akarok.

Mert

• nem akarok hintáztatni gyereket a játszótéren
• nem akarom fogni a kezét, ahogy lecsúszik
• nem akarom újra megkérni, hogy kössük össze a haját
• nem akarok újra könyörögni, hogy most épp delelési idő van, picit    pihenjen le
• nem akarok meséket olvasni
• nem bírok már elváltoztatott hangon mesét olvasni, amikor épp egy párbeszéd van, mert úgy érzem

elfogytam, kiégtem, minden hús le lett rólam húzva, nem tudok már adni, mert nincs miből, és nekem lenne szükségem arra, hogy kapjak, hogy töltődjek, hogy én kérhessek, hogy én - én lehessek.

Imádom őt, de néha megbolondulok már ettől a monotonitástól, és tényleg, nekem valamikor volt egy életem?

Úristen, az ember milyen szerencsés, csak azt nem veszi észre, hogy épp most az.

Megyek. Főzök. Köszönöm ezt a blogírásnyi énidőt.

Olvasni

Egész életemben imádtam olvasni, egyfajta megnyugtató tevékenység ez számomra, és ez már sohasem fog megváltozni.
Nem mondom, vannak időszakok, amikor háttérbe szorul, de most megint annyira jó olvasni.

A héten is voltam könyvtárban a kislányommal és amellett, hogy most már neki is létrehoztunk egy könyvtári olvasójegyet, vagyis beírattam a könyvtárba, most végre magamnak is hoztam ki néhány könyvet Sándor Anikótól, akinek egy előadásán jártam is néhány évvel ezelőtt, és már olvastam is egy-két könyvét.

Olyan jó most ezt olvasni, abban a néhány kis lopott pár percemben ami adódik, olyan jó lenne sokkal sokkal több idő, de nincs mit tenni, ez az anyai lét, azért remélem egyszer valamennyire visszakapom az életem.

Mindig ábrándozok arról, hogy egyszer majd én is írok egy könyvet.

Ki tudja, mit hoz a jövő? :)

Újabb film élményem

3096 nap

Film Natascha Kampusch szomorú történetéről

Teljesen emlékszem a híradásokra, mikor szegénynek sikerült megszöknie attól a vadállattól, és minden hír róla szólt, a nevét is pillanatok alatt megjegyeztem.

Nem akartam megnézni a filmet, dehát ugye az ember csinál néha olyat, amit épp nem is akar.

Szorongva néztem végig a filmet. Valmiért borzasztóan, talán  túlságosan is  empatikus ember vagyok (múltkor olvastam erről a neten és azt találtam,hogy én hiperszenzitív ember vagyok, hát jó) és emiatt nem volt számomra könnyű a film. 

Mintha én lettem volna az a kislány, meg a gyerekemre gondoltam,meg, hogy az anyukájának mekkora fájdalom lehetett ezt megélni (nyilván apukájának is).

Hogy miért vannak ilyen elvetemült, beteg emberek. :(

A film végén, amikor poszívózza a lány, a férfi autóját, ökölbe szorított kézzel szurkoltam, hogy ezúttal ügyesen el tudjon szökni, pedig tudtam, hogy ez lesz az a jelenet, mert olvastam, hogy ekkor tudott tőle megszökni, a szerencsésen nyitva hagyott nagykapun keresztül és futott, amennyire csak tudott, hogy valaki segítsen rajta.

Aztán azon gondolkoztam, hogy amíg szegény ott raboskodott és az a rohadék elvett a saját életéből ilyen hosszú, 8 évet - addig a világban minden zajlott a maga rendjén, a madarak csicseregtek, a szerencsésebb gyerekek épp a kertjükben játszottak, este anyukájuk mesélt nekik mesét, ha rosszat álmodtak, megvigasztalták őket és megölelhették édesanyjukat.

Pont ugyanilyen értetlenül olvastam tavaly a könyvet az Auschwitz-ot túlélőkről, hogy miközben csonstsoványra fogyva, rabságban élve, minden nap küzve az esetleges halállal küzdötték át magukat a napjaikon,addig más emberek (nyilván akik nem kerültek oda) élhették az életüket, szép ruhákban jártak, dolgoztak, gyerekeket szültek, boldogan élhettek. 

Néha nem értem hogy lehet ez.

Vízivás 2021-ben

Az 1896-ban született dédnagymamám biztosan nagyot nézne, ha ma elmesélhetném neki, hogy az új telefonomra tegnap este milyen appot töltöttem le és mennyire tetszik, mennyire hasznos és működik.

Én soha nem vagyok szomjas, nem is értem hogyan lehetséges ez, de tényleg egy nap alig iszom meg néhány dl vizet (csak vizet iszom mindig).

Egy jó ideje már lelkiismeretfurdalásom volt a dolog miatt, mert tudom én, hogy az egészségemnek az tesz jót, ha eleget iszom, mégsem ment, erőltettem, de igazából nem tudtam mennyit ittam vagy épp mennyit nem egy adott nap.

Na, és akkor tegnap este beállítottam ezt a vízivós dolgot a telefonomon, és kiszámolta, mennyit kéne innom, és ma már délelőtt 11-re többet ittam meg, mint máskor egész nap.

Nem is nehéz csinálni és tök jó, hogy még  a felelősséget is leveszi a vállamról, nem az van, hogy szorongok, hogy megint jól beebédeltem, hozzá egy korty víz nélkül, hanem tudom, hogy a nap végére pont ennyit fogok inni, amennyit kell és amivel jót teszek magamnak.

Mai napi öröm kipipálva! :)

Jó is, rossz is

Örömök:

• Ezúttal vasárnap helyett, ma hétfőn főztem húslevest, kislányom legnagyobb örömére, mert már tegnap is evett volna.
• Néha sikerül kicsit leszarnom a dolgokat és kevesebbet görcsölni azon, hogy nincs minden rendben a házban vagy a ház körül most is épp ég ki a fű, én meg nem foglalkozom vele, úgyis jön megint a 40 fok, rájöttem,hogy nem tudok mindig mindent megcsinálni, örökké harcolni az árral.
• Anyósom mosolya, amikor a kislányomra néz.💗
• Kitalátam, hogy át kellene festeni a biciklimet, és arra gondoltam fehér lesz és festek majd rá rózsaszín pöttyöket. :) Párom fogja valamikor megcsinálni, neki sincs semmi szabadideje a munka mellett, de azt mondta szívesen felújítja a biciklimet.
• Az új színvilág, amiben varrok, imádom. Évek alatt sokat változott az ízlésem (kb 15 éve varrok, vagy az is lehet, hogy egészen kicsi gyerekkorom óta, ha beleszámítjuk a kézzel varrást is, úgy értem varrógép nélkül)
• Lett egy hintaágyunk az udvaron és néha ott mesekönyvezünk a kislányommal, nagyon hangulatos.
• Pirosodnak a paradicsomok, növekszik néhány paprika.

Bánatok:

• Apukámmal mintha eltávoldtunk volna egymástól. Volt egy időszak nemrég, amikor szakítottak néhány hétre a párjával, és apukám egyedül volt, naponta többször is beszéltünk telefonon, én meg szárnyaltam, annyira magamon éreztem a szeretetét, de sajnos, most, hogy újra együtt vannak, hetente egyszer, ha beszélünk, és az is olyan, hogy...nem tudom, más.
• Hiányzik drága édesanyám, vasárnap lenne majd a 60. születésnapja...nem lesz egyszerű nap.
• Vajon lehet engem szeretni, milyen ember vagyok én? Ez még mindig bennem van és megint felerősödött bennem annak a hiánya, hogy legyen egy barátnőm, aki szeret és  akit én is szerethetek.

Helyzetjelentés

Ha csak néhány szóval jellemezhetem: nincs időm semmire.

Nem jutok ide sem.

Helyette, amiket csinálok:

• A gyereket szobatisztaságra szoktattam (ez hatalmas nagy öröm, elmondhatatlan nagy mérföldkő számomra, mindezt kb 1-2 hét alatt).
• Folyton locsolok az udvaron, nincs locsolórendszerünk, cserébe egy 940 nm-es telkünk - van mit locsolni - sok időt igénybe vesz.
• Ha delel a kislányom, varrok. Kicsit már túl is toltam a dolgot, valamelyik este még 11 után kukacoltam össze két anyagot (szabad gépi tűzés).
• Főzök, sütit sütök, mosok, rendet rakok, a gyereknek mesélek, könyvtárba rohanok mesekönyvért, postára,hogy csomagot adjak fel, a házimunka kifogyhatatlan. :(
• Úgy érzem semmire sincs időm, folyton rohanni kell.

Szóval most kicsit ez van, hogy kiégtem vagy mi.

De tegnap este befejeztem egy sorozatot (Halston), az lekötött, megfogott, tanulhatnék is belőle, a főhős is az élete végén lett bölcs, (legalábbis a film végén így volt), hogy ült és nézte a tengert, és csak arra gondolt, milyen gyönyörű kék.

Néha eszembe jut a Soma, aki azt mondta, hogy a gyerekei születése után, ha jól tudom hónapokat töltött azzal, hogy kiment valami bányatóhoz és csak ült és nézte és nem csinált semmit.

Ma elromlott a telefonom, végleg. Most pár napig nem lesz semmilyen telefonom.

A lassulás elkezdéséhez ez is jó lehet.

Kék szemű

Nem olyan sok mindent szeretek a külsőmben (illetve azért legyek őszinte, van, amit igen, meg sok mindent nem), de a kék szemeimet nagyon szeretem, vagyis azt, hogy kékek.

Nekem ez a természetes, ez a legtermészetesebb szem szín, ennek az az oka, hogy mindkét szülőmnek, bátyámnak és nekem is kék szemünk van, vagyis anyukámnak már csak volt.

Kiskoromban bárhova néztem, mindenkinek kék szeme volt és emlékszem, hogy már nagyon pici koromban, ilyen 6 évesen már mindig azt mondtam, hogy nekem is kék szemű férjem lesz és akkor nekem is kék szemű gyerekeim lesznek.

De ez így egész életemen át kísért és annyira belém égett vágyként, hogy kissé csalódott is voltam, amikor bármikor párkapcsolatba kerültem (amiből nem volt sok csak 1- 2 ugye),mindig barna szemű fiút sodort mellém az élet, kék szeműt sohasem.

Aztán amikor terhes lettem ez újra előtérbe került. Nem értek nyilván a genetikához, de annyit tudok,hogy a szem színét kék allél határozza meg (ha jól mondom) és pl. egy barna és kék esetében a barna a domináns, a szüleim mindkét allélja kék volt (egyet kap a baba anyukájától, egyet apukájától).

És mit ad Isten nekem, barna szemű párom van, de a kis pincurkám kék szemű lett!! 

A párom szeme ezek szerint egy kék és egy barna allélból áll, és az én kékem mellé neki is a kékje került.

Megadatott, hogy lett egy kék szemű gyerekem, valamiért nekem ez annyira fontos volt, ha belenézek a szemébe, anyukámét is látom...

Meg aztán nagyon hasonlít rám a kislányom, ami megint csak olyan furcsa de egyben annyira jó érzés, arról nem is beszélve, hogy néha arra gondolok anyukám is ilyennek látott engem. 💗

Varrtam

Már rég aludnom kéne, de még itt ülök a laptop előtt, most töltöttem fel a mai varrásom eredményét a Meskára, és észrevettem, hogy nagyon rég nem írtam ide.

Asszem az lehet az oka, hogy pár napja nagyon hisztis lett a gyerek és akkor ezzel a szóval még nem fejeztem ki semmit, nagyon nagyon lefáraszt, néha úgy érzem nincs már olyan viselkedésmintám amit épp alkalmaznom lehetne és kifog rajtam egy lassan 3 éves gyerek.

A mostani viselkedéséből adódó feszültségem és lelkiállapotom egyetlen - minden hullámát kisimító megoldása, a varrás...

Esténként felváltva vigyázunk apjával a gyerekre és így odajutok a varrógépemhez is, ami most hála égnek elég nagy szenvedéllyel tölt el ismét.

Hullámzó ez a varrás dolog az életemben, most épp gyógyír és flow csináló egyben.

Köszönöm mindkét nagymamámnak ezt a varrás iránti szeretetemet.

Egy kép a ma esti neszeszerből, amit varrtam, aminek az a különlegessége, hogy az anyag, amit vettem nem annyira tetszik és nem is igazán én vagyok ez a neszeszer, valahogy mégis úgy érzem egyben van, és az egyszerűsége a varázsa (legalábbis nekem van varázsa).

Napi öröm

Eladtam ismét néhány varrományom a Meskán!

Sőt, egy vevő egyszerre 3 dolgom is megvett...megfogadtam múltkor, hogy addig nem varrhatok semmit és nem tehetek fel a Meskára, amíg ismét el nem adok egy dolgot.

Olyan nagy öröm tud lenni ez a kis sikerélmény. :)

Borbála nővér

Úgy alakult az életem, hogy 10 éves koromban egy leánygimnáziumba kerültem és kollégista is lettem, egészen 18 éves koromig - 8 évig tartott ez, mármint az, hogy kollégista is voltam, távol a szüleimtől.

Én akartam ezt, a szüleim hibája csak abban van, hogy nem szabadott volna engedniük, hogy egy 9-10 éves kislány eldöntse, hogy kollégiumba költözik.

De most nem is erről akartam írni,hanem arról a két emlékemről, ami Borbála nővérhez kapcsolódik, aki apáca volt.

Őt nagyon szerettem és sokszor szembe is jut, már régen meghalt szegény, annó 1920-ban született és én 63 éves korában ismertem meg.

A két emlékem róla az, hogy egyszer húsvétra valami tojásokat festettünk ötödmagammal a kis kollégista társaimmal meg Borbála nővérrel (10 éves voltam ekkor) és a tojásfestéshez mindenkinek kiosztott valami feladatot.

Valaki mondjuk előszedte az edényt, hagymákat, a másik harisnyákat vágott...valami olyasmi volt, hogy valahogy befedtük a tojásokat hagymával, de nem mindenütt és harisnyában a lila hagyma levében valahogy befestettük, a részletekre nem emlékszem, csak arra, hogy nekem olyan jelentéktelen kis feladat részlet jutott.

Panaszkodtam Borbála nővérnek, hogy én, amit csinálok, az semmi, az egész feladatot tekintve az nem is lényeges (mintha mellőzött lennék, nem fontos az én feladatom) és akkor ő olyan nyugalommal meg tudta magyarázni nekem, hogy az én feladatom a tojásfestésben ugyanolyan lényeges, mint bármelyik másik, ha azt én nem csinálnám meg, nem működne az egész művelet.

Ez egy életre annyira megmaradt bennem.

A másik pedig az volt, szintén 10 évesen azzal a kételyemmel fordultam hozzá, hogy otthon a szülőfalumban az öreg nénik mindig úgy beszélnek, hogy pl. jövőre majd vetek én is borsót, ha megérem...

És én megkérdeztem Borbála nővért, hogy én most 10 éves vagyok, de nekem nem kell így mondanom, hogy megteszem majd azt a valamit jövő tavasszal, ha megérem?

Nekem nem kell hozzá mondanom azt, csak az öregeknek? Én miért feltételezhetném, hogy nem halok meg addigra?

A válaszára sajnos már nem emlékszem, a reakciójára sem, csak a kérdésemre, és azon szoktam mosolyogni, hogy melyik 10 éves gondolkodik így, mi a faszért gondoltam én már kislányként arra, hogy meghalhatok? Nem tudom.

Azért akartam ezt leírni, mert ezt a blogot egyre fontosabbnak érzem és sokszor gondolok arra, hogy egyszer lehet elfelejtem az emlékeim és akkor itt lesz a blog, hogy felidézzem őket.

Lili - dokumentumfilm

Majd nézzétek meg a Netflixen a Lili című dokumentumfilmet, akit érdekel egy kis anya-lánya kapcsolat, biztosan el tud benne mélyülni.

Milyen boldog lennék, ha minden nap nézhetnék ilyen műsort, számomra annyira érdekes és megfejthetetlen, hogy az emberi viselkedés miért olyan, amilyen - meg, hogy mindennek oka van és azért vagyunk, akik vagyunk, mert hatások értek bennünket.

A film miatt még jobban oda kell figyelnem magamra, hogy mit adok át a lányomnak.

Arra szoktam figyelni, hogy mit adok át, mit tanítok meg neki, de arra sajnos kevésbé, hogy mit nem kéne látnia "belőlem".

Minden vágyam, hogy boldog ember legyen belőle.

Az ölelés minden

Hétvégén apukámnál voltam a kislányommal, egyet ott is aludtunk.

Egy ágyban aludtam az én kis szuszogómmal, úgy aludt el, hogy hallgattuk a kis bagolykájának a zenéit (egy kis cuki zenélős játéka) és közben fogta a kezem.

A hétvégéről is szeretnék majd írni, mert jó volt, élményteli volt, az emlékeket meg kell itt őriznem, de még valahogy most nem megy ezt leírni.

Inkább leírom a ma hajnali álmomat:

Anyukám ment előttem az utcán egy világosbarna télikabátban és én észrevettem őt, és gyorsan odamentem hozzá, ő épp valami lépcsőn ment fel, és akkor szemben álltam elé és teljes két karommal nagyon nagyon szorosan megölelgettem.

Jaj....annyira, de annyira fantasztikus volt...

De ő nem ölelt vissza, nem is szólt hozzám, nem reagált semmit, egyetlen reakciója volt, hogy hagyta az én ölelésem.

Istenem...bárcsak álmodhatnék nagyon gyakran ilyen csodásat még.

Nem ölelt vissza...mert már meghalt.

Amióta meghalt, bármikor is álmodtam vele, két dolog van, vagy nem reagál semmire vagy igen, de nagyon beteg, köhög, haldoklik.

Tehát ha épp nem beteg (az álmomban) akkor már nem él.

Soha,de soha ne álmodtam vele azóta, hogy meghalt olyat, hogy boldogan elvagyunk, minden jó vagy bármi.

Ezért... na ezért, ez a mai nagy- nagy megölelésem egy akkora csoda...

És nem is jutott eszembe rögtön, amikor felébredtem, hogy mit álmodtam, hanem már fenn voltam egy ideje és odaálltam a kislányom mögé a konyhaasztalnál, hogy kiöntstem a kis csészéjébe a tejet - és akkor így bevillant, hogy Úristen...mennyire megölelgettem Anyukámat.

Könnybe lábadt a szemem rögtön.

Valószínűleg nem írtam még le, de leírom, mielőtt elfelejtem azt is, bár kétlem, hogy valaha el tudom, mit álmodtam a szülésem utáni éjszakán (!) a kórházban.

Azt álmodtam, hogy a karomba veszem a kislányom és elindulok ki egy épületből, hogy anyunak megmutassam az unokáját, viszem a karomban. Mire kiérek az épületből, ő ott ül előttem egy padon, nekem háttal. 

Megyek oda mellé boldogan, büszkén, hogy megmutathassam (1 napja vagyok anyuka) és odaérek mellé és ő már nem néz ránk, csak ül, nem él már. 

Nem tudtam neki megmutatni....basszus még álmomban sem.

Hihetetlen, miket nem sző az ember agya.

Hisz így volt, akkor már nem élt, több, mint 2 éve, nem láthatta.

De most újra az ölelésre koncentrálok.

Csodálatos volt.  ❤️

Arról, hogy vagyok

Próbálom én itt élni a napjaimat, élvezni az apró boldog pillanatokat a kislányommal - amiből akad bőven - de azért belül végtelenül szomorú és csalódott vagyok.

De erről majd picit később.

Ma délelőtt is a szőnyegen egymás mellett  ülve egy 6 éveseknek való kirakót raktunk épp össze a 2 évesemmel, amikor picit jobban mellé bújtam és szokás szerint megpusziltam a kis fejét, aztán folytattuk a játékot.

Ekkor felnézett rám, közelebb bújt és azt mondta: Szeretlek, Aja...

Ritkán mond ilyet, hisz még nem ilyen dolgokkal foglalkozik, rengeteget beszél, szerintem ilyen 4-5 éves szinten lehet, illetve nem tudom, de már meg sem lepődünk, amikor ilyen 20 szó fölötti körmondatokban beszél, hibátlan nyelvtannal vagy úgy kezdi a mondatait, hogy azért sírtam, mert...és elmondja mi volt a baja.

Ha adunk neki egy pohár vizet pl. mindig megköszöni, és most már olyat is csinál, hogy ha megbánt, mondjuk épp a hisztijével és én ráhagyom, nem is mondok már semmit, akkor  odajön és bocsánatot kér. 

Ez lehet, hogy nem nagy dolog, én mégis annak érzem, mert nyilván először én tanítottam neki ilyen esetben, hogy bocsánatot kell kérni, de már többször volt rá példa, hogy teljesen magától felmérte a szituációt és őszintén odajött és odabújva mondta: Bocsánat Aja, nem akartam.

Ma bejöttünk az udvarról és odanyújtotta a kis mutatóujját és azt mondja: Nézd, Aja, zsálya illatú az ujjam (odakint mindig megdörzsölgeti a zsálya levelét, imádja szagolgatni, mondjuk kis tükör gyerekem, mert én kb. ugyanezt csinálom mindig).

Lassan újra össze kell írnom a mondásait a babakönyvbe (abba, amit ugyebár már nem tudok a faszom ex munkahelyemre bevinni) mert folyton a naptárba írom fel gyorsan, szigorúan dátummal ellátva és már eléggé el vagyok maradva vele.

Olyat is mondott már, az egyik legkedvesebb volt még nekem, hogy ha nagy lesz, majd olvas Poppert. :)

Én nem fogom visszatartani, sőt, annyira boldog vagyok,hogy a könyv szeretetemet is sikerült átadnom neki, és csodálatos érzés lesz kamaszkorában vagy amikor már érdekli, könyveket ajánlani neki a könyvespolcomról.

A kirúgásom

Sajnos csak erősíti bennem az érzést, hogy engem nem lehet szeretni.

Értéktelen vagyok, nincs rám szükség.

Még mindig nem tudom felfogni, hogy a főnököm, akivel ennyire jó viszonyom (volt), hogy volt képes ekkora szar dologra.

Próbálom azért a fényt is látni ebben a sok sötétben, és tegnap éjfél körül, amikor szorongva emiatt hogy kirúgtak, ismét nem tudtam elaludni, egyszer csak bevillant, hogy olyan nagyon hiányzik még mindig egy barátő, aki szeret és aki magától jelentkezik, keres, hogy arra gondoltam, biztos majd a következő munkahelyemen találok valakit, aki barátom is lehet, nem csak kollégám.

Micsoda optimizmus.

Nem vall rám, de hátha szerencsém lesz és lesz erre esélyem.

Amúgy hirtelen felindulásból (végig sem gondolva, hogy jelenleg még nincs óvoda, nem tudok dolgozni, hiába is nézegetem én az álláshirdetéseket ) két helyre is elküldtem a csodálatosan szánalmas önéletrajzomat, és a két helyről az egyikre be is hívtak (milyen lehetett a felhozatal, ha pont engem )de aztán realizáltam, hogy van egy gyerekem itthon, aki mellől még nem tudok elmenni végre pénzt keresni, lemondtam az interjút, hozzáteszem szomorú szívvel.

De azért próbálok tudatosan az apró pillanatokra is figyelni, és a napjaimban mindig valami örömöt keresni, 

azért ilyenek vannak:

• Vasárnap húslevest főztem, ami egészen finomra sikerült és a kislányom is többször kért belőle, jó érzés nézni, ahogy a főztömet eszi, ebben a mozzanatban anyukám is benne van, hisz ő jut eszembe, ahogy étellel ellátom a kis családomat.
• Vasárnap a rántott hús mellé petrezselymes krumplit is főztem, éppen olyat, amilyet anyukám csinált mindig, szívmelengető arra gondolni, hogy ezt a "tudást" ő adta nekem, és én majd tovább adhatom a kislányomnak.
• Nyílnak a rózsáim a kertben...imádom őket, naponta többször is megnézegetem, ápolom és szagolgatom őket.
• A petrezselymet a kertben szedtem, de van itthon saláta is most és  saját kapor, amiből a napokban kaprós túrós palacsintát is sütöttem, és ma már ettem egy kis saját borsót is, nagyon zsenge és  édes volt.
• Szép lassan mindenféle kerti zöldség, gyümölcs lesz majd, múlt héten ültettem paradicsom- és paprika palántákat.
• Saját bodzaszörpöt is csináltam, az udvari (épp nem tetves) bodzából, nagy sikere van, szerintem a héten még készítek.
• Meghívtam vendégségbe nagybátyámékat, várom, hogy találkozzunk és jó lesz picit vendéglátónak lenni.
• A gyerekem a saját szavaival elmeséli a meséket, hosszú történet jelleggel, amiket felolvasok neki, annyira édes és ez is annyira új dolog tőle, meglepő, hogy már ekkora lányom van.
• Most meg annak örülök, hogy ennyi mindent felsoroltam ide, ami pozitív, még tudnám folytatni, de ébred a kislányom a delelésből, így ennek most itt lesz vége.

Most én magam sem értem ezt a hosszú blogbejegyzést, mindenesetre érdekes, hogy mire leírtam a jó dolgokat is, tényleg jobb lett a kedvem, jobban  rálátok, mennyi minden jó dolog is történik a szar mellett. :)

Azt hittem többről szól az élet

Több kedvenc színészem is van, az egyik Ethan Hawke, és tegnapelőtt este megláttam a Netflixen egy filmjét, rögtön neki is álltam nézni.

Még nem tudtam befejezni, de annyira egyedülálló film, ilyet még sosem láttam, hogy úgy csinálták meg, hogy ha jól tudom 12 éven (!) keresztül forgatták.

(Boyhood a címe, és innentől spoiler is lesz más színnel, alul folytatom a blogbejegyzést.)

Egy elvált házaspárról szól és a 2 gyerekükről, de legfőképpen a kisfiú szerepét mutatja be, az ő életét, és annyira érdekes,ahogy a kisfiúból egyszer csak a majd' 3 órás film alatt egy kb 20 éves felnőtt lesz, meg persze minden szereplő változik, de a kisfiú a legszembetűnőbben.

Na, és nem is erről akartam írni, de amúgy a film elég vontatott, igazából olyan, mintha nem szólna semmiről, ilyen az életünk is , hogy történnek egymás után az események, aztán nem is biztos, hogy minden olyan nagy fontosságú, csak úgy mennek az évek egymás után.

De van benne egy -két olyan szülő gyermek párbeszéd, ami miatt már megérte nekem az élményt - bár még nem tudtam befejezni.

Megdöbbentő volt benne egy mondat, amit az anyuka mond a fiának, amikor már ő is egyetemre készül, elköltözik otthonról (az anyuka felnevelte, iskolázta, csomószor költözött vele, több párja is volt, mindegyikkel csak ráfázott) és most, mikor a fiú csomagol, hogy ő is elmegy, az anyuka elsírja magát és valami olyasmit mond, hogy azt hitte ennél többről szól az élet, hisz neki a következő élete pontja kb a a saját temetése lesz.

És ez annyira elgondolkodtató, mert tényleg sodorja az embert az élet, én is nevelem most a kislányom (hála Istennek nekem még előttem van ez a sok mérföldkő, ami ennek a pici életnek az élete állomásai lesznek), de amikor ezeknek is vége, hirtelen az ember úgy érezheti, hogy akkor ennyi volt.

Olyan hosszú ez az időszak, hogy ha kirepül egy gyerek, az ember már nem is tudja, hogy akkor mi következik, mi más egyebet csinálhatna.

Szerencsés ember vagyok, mert bár barátaim nincsenek és a napokban nagyon, de nagyon be voltam szomorodva, a tegnapi délutánom mégiscsak jól sikerült.

A kislányom a nagymamájánál volt, én meg több órán keresztül a párommal együtt egy puzzle-t próbáltam kirakni, semmi házimunka, semmi konyhapult törölgetés, semmi hasztalan szar munkahely keresgetés, semmi gyerek után való odaszólás, hogy ezt most nem szabad csinálni, ne dobáld azt a játékot, kérjél bocsánatot...stb, csak a puzzle és a flow.

Bár, annyira azért nem volt flow, mint reméltem, de egy idő után, amikor kis sikerélményem lett benne (1500 db-os kirakó, életem első kirakója), akkor már nagyon nehéz volt abbahagyni.

Apró örömök, ugye.

Padlón, prés alatt

Az a csodálatosnak hitt és örökké felmagasztalt munkahely, ahová annyira visszavágytam, hogy még a lábam is remegésbe jött, ha csak eszembe jutott, hogy nemsokára újra ott lehetek, mint egy hasznos felnőtt nő, aki ügyeket old meg, kedves az emberekhez, mosolyt csal mások arcára a kis hülye dolgaival, segítőkész lehet és újra embernek érezheti magát  - na ez a munkahely nem kér már belőlem.

Hagyjuk azt a részt, hogy ez mennyire szabályos,illetve mennyire szabálytalan, hogy ezt teszik velem, ha nem akarják látni már az arcom, akkor minek küzdjek, ha nem látnak ott szivesen, akkor nem akarok én sem ott lenni, de könyörgöm, mennyi mindent elképzeltem, hogy milyen jó lesz újra ott.

A szülésem előtt az egyik ajándék, amit a kollégáimtól kaptam, egy babakönyv volt, a kislányom első 3 évét felölelően.

Na, ezt a gyönyörű könyvet 3 éve írom, színezem, dekorálom, telis tele van képekkel,kipréselt udvari virágokkal, levelekkel, rajtam kívül a lányom is imádja mindig elővenni, már az ultrahang képekre is tudja mondani, hogy az is ő, csak még anya pocakjában.

Hányszor, de hányszor elképzeltem azt is, hogy ezt a könyvet majd beviszem és aki szeretné, átnézegetheti, hiszen tőlük kaptam, jó érzés lett volna megmutatni, mit alkottam belőle.

És már nem tudom megmutatni.

Olyan érzés, mintha meghalt volna valakim, az első nap sokkoló volt, aludni sem tudtam, még nyugtatóval se nagyon, most már kicsit jobban vagyok, de eléggé célját vesztettként.

Köszönöm élet, biztosan megvan rá az okod, hogy megint kihúztál mindent a lábam alól.

Mondom én, hogy a szomorú gyönyörű.

A szomorú gyönyörű

Soha nem értettem, hogy miért okoz nekem olyan földöntúli gyönyörűséget bármilyen, mások által szomorúnak mondott zene, amikor nekem egy csodás élmény hallgatni azt.
Nem is magamtól tudom ezt, hogy a szomorú zene nem tetszik mindenkinek, hogy más nem szívesen hallgatja, ha más nem szól róla, soha nem tudom meg.

Egyszer megkérdeztem annó a pszichiáteremet, hogy mi az oka annak, hogy én ebben élvezetet lelek és akkor valami olyasmit mondott, hogy így élhetem ki - át a magamban rejlő szomorúságot, már nem nagyon értem, hogy hogyan is értette, de azt tudom, hogy amikor erről beszéltem vele, akkor abban a pillanatban világossá vált.

Szeptember gyere

Annyira hiányzik a gyerekem előtti életem...amikor dolgoztam, voltak munkatársaim, emberek, akikkel beszélgethettem, akikkel találkozhattam.
Dolgozhattam, volt fizetésem, pénzem dolgokra.

Időm magamra, a dolgaimra, énidő, hobbik, bármi, ami én.

Drasztikus nagy változás szülővé válni, 2,5 év után is fáj, hogy már nincs az ami azelőtt.

Ez más. De nem mindig tölt el örömmel, sőt.

A múlt héten annyira kiborultam, hogy  (én, aki gyűlölöm a cigit) arra gondoltam, most aztán rá is gyújtanék, csak kiülnék a teraszra aztán néznék a távolba.

Nehéz. 

Dolgozni szeretnék végre, érezni azt, hogy én is értek valmihez, hasznos vagyok.

Anya vagyok, igen, de ez nem minden, és igen, nagyon akartam, és igen, nagyon hálás vagyok, de annyira várom már, hogy ez a monotonitás végre megváltozzon.

Rózsaszín gerbera

Anyák napján nem tudtam elmenni a szülőfalumba, viszont egy héttel korábban igen, így akkor mehettem ki a temetőbe.

Apukám mellett egy éve van valaki, aki számomra most kiérdemelte azt, hogy anyák napja alkalmával , a lányom, mint "unoka" köszöntse őt egy virággal, és így is volt, bementem egy kedves kis virágboltba és két embernek választottam virágot.

Egyet apukám párjának, próbáltam szépet találni neki, sikerült is.

És  egyet anyukámnak, a sírjára, egy egyszerűt, gyönyörű fehér virág volt, de egy pici rózsaszín vidámságot is csempésztem mellé, egy rózsaszín gerberát.

Tökéletes volt a maga egyszerűségével, finomságával.

Ahogy utaztunk haza, a kocsiban mellettem pihent a hátó ülésen anyukám virága, könnyfakasztó volt csak ránézni is, nehéz pillanat volt.

A sírnál aztán megint készültek fotók, a párom azt mondta neki furcsa ez a fotózkodás, de ezt csak én érthetem, és ennyi jár  nekem, ennyi jutott nekem,  hogy anyák napján a kislányom a kezemben fogva ott állhatok a sír mellett.

Ez a harmadik ilyen fotóm, minden évben szeretném ezt megcsinálni és majd szépen nyomon lehet követni azt is, hogy cseperedik az én kis drága gyermekem.

Ezúttal nem is sírtam, csak csendes kis megemlékezés volt és tudom, hogy anyukám büszke lenne rám amiatt, hogy apukám párját is megajándékoztam, hisz ő az, aki betölti a szerepét, mint nagymama...de meg kell a szívemnek szakadnia, hogy ez jutott nekem, nekünk.

De most már azzal gyógyítom a lelkem, hogy az élet elvette tőlem anyukámat, így anyák napja merő szomorúság és szenvedés - de mégsem, mert kaptam egy ajándékot is az élettől, anya vagyok én is, a kislányom nagyon szép virágot választott nekem apukájával, és ez azért szívmelengető.